Eszeveszett élni vágyás, fricskázós öröm, kozmikus zsiványság, de rikoltó fájdalom és sebzett érzékenység is lakozik a kötet verseiben. A daloló gyakran ráncigálja Isten szakállát, sokszor bújik oda a Teremtőhöz, faggatja őt szilajul, vagy borul le előtte hálával. Végigsuhanunk az évkeréken, ezer színárnyalatban üvöltő falevelek közt, gyümölcsgömbölyítő nyárban, rügyet ragacsozó tavaszban, harsogó hóba mártva. Vajon honnan jönnek ezek a földtől égig zengő, rímben-ritmusban tobzódó dalok? Elővágtatnak a zsoltárok ősiségéből, a középkori himnuszhagyományból, a magyar népdal kétezer évéből… Lackfi alaposan átkutatta József Attila, Nagy László, Kosztolányi, Vörösmarty, Petőfi, Arany, Weöres, Pilinszky és Kányádi tarisznyáját, és a kölcsöntollakkal nem átallt szikrázó, fékevesztett sorokat karmolni a papírra. „Hogyan lehet ezeket az egyszerű szavakat úgy sorba rakni, hogy ilyen csodálatos versek legyenek belőlük?” (Ági) „Kavargó szavak, furcsa képzetek. Benne van az odafönt, az idelent és magam is.” (Péter)