Mi történik egy szkanderversenyen? Hogyan mulat a frissen érettségizett, menedzserképzőbe járó kislány, akit apja csak nagy nehezen enged el a SOTE bulijába? Hol adnak nagyobb adag ételeket? Mit kell használni herpesz ellen? Ha már nem szeret a fiúm, akkor elköltözzek tőle vagy sem? Ilyen és hasonló kérdések körül forog Hazai Attila szinte minden novellája, kisprózai írása (Párduc a városban; Emmi, a hús-vér kincs; A pulóver; Karcsiék az Ibolyában; A probléma; Ne menj el; Szilvia szüzessége; Bach-állapot stb.). A szereplők nagyobbrészt késő tizen-, korai huszonévesek, érettségizett, egyetem, főiskola, tanfolyam előtt, után, közben álló lányok és fiúk, akiknek szinte permanensen kommunikációs zavaraik vannak. Hogy mennyire nem tudnak egymással beszélni, hogy mennyire nem képesek - saját maguk számára sem - megfogalmazni érzéseiket, gondolataikat, problémáikat, arról szólnak valójában ezek az írások. Hazainak két erőssége volt: a párbeszédekben, monológokban, társasági szövegelésekben azt mutatta meg remekül, hogy milyen a szinte kizárólag metakommunikációra épülő anti-beszéd, a köztes részekben, narrációkban, írói kommentárokban pedig azt, hogy milyen az igazi alak- és szituációteremtő nyelv. Hazai mindezek mellett nem volt realista író: a mindennapok groteszk elemeit, abszurditását, humorát, önkéntelen komikumát, szarkazmusát villantja fel annyi leleménnyel, hogy az olvasó mit sem érez természetesebbnek, mint amikor a tévéfilmszerű gegek "élőbe mennek át", beúsznak a mindennapokba, azok szerves részévé válnak. Kitűnő, szellemes írások, amely így huszonöt év után újra kiadva is friss élménnyel gazdagítják az olvasót, kiegészítve egyfajta keserédes nosztalgiával, ami lassan kezdi körülvenni a kilencvenes évek időszakát.