Az utóbbi évtizedek magyar költészetében jól megfigyelhető a szonett műfajának reneszánsza – leglátványosabban Markó Béla munkásságában --, ám a gyarapodó szonett-kötetek között is egyedüli vállalkozás eredménye a Melankólia, amely közel négyszáz darabot tartalmaz. Báthori Csaba két évtized munkájával alkotta meg ezt a burjánzó, elterebélyesedett verssorozatot, amely egy sajátos, első ránézésre nehezen definiálható logikai-poétikai szekvenciát alkot, valójában egy ontológiai folyamatot rajzol ki. A nyitó darab a vers és az emberi lét összetartozásáról vall: „Szonett, hang-égitest, mértani mámor, / szép napjaimban keringő fémpihés hold, / kettőnek adj világot egy gyufáról: / annak, ki bízik, s annak, ki leszámolt” (Kérés ehhez a szonetthez). Báthori Csaba a maga versgondolataiba beleszövi a magyar lírahagyomány számos örökségét (Babits, Tóth Árpád, József Attila, Szabó Lőrinc nem egy motívumát) és a világlíra toposzait, de a sajátosan eredeti vezérmotívumok egyéni költői glóbuszt raknak össze, ám korántsem lineárisan haladva vagy körkörösen táguló módon, hanem gondolati csomópontok köré szerveződve. A csomópontok természetét jól jelzik a ciklusok címei: Ikarosz leszáll; Felszáll Orpheusz; Melankólia – ez utóbbi 106 darabból álló füzér adja a kötet vezérlő gondolatát. Két mitikus alakról van tehát szó: a fölszárnyaló Ikaroszról és az alászálló Orpheuszról, akik azonban ezúttal szerepet cseréltek, és sorsuk melankóliája adja a kötet alaphangját, méla, tűnődő tónusát. A melankólia nem csupán hangulat, életérzés, amely a hol fölemelkedő, hol süllyedő sors megértéséből fakad: „Előbb mélység itatta, majd a hullám / sodorja, de mindig út, úttalanság, / út, szökkenés, türtőztetés, derengő / napok prése: telik-múlik a lélek” (Melankólia LXXXVI.). Az ember sorsában és lelkében mindig jelenlévő fölemelkedés és lesüllyedés a szonettsorozat központi témája, és megjelenik ennek minden járuléka, eleme, a szerelem érzésétől a jellem erején vagy gyöngeségén át a hitig és az árulásig. Melankolikus tűnődés és gyémántkeménységű axiómák váltogatják egymást, így a sorok hol légiesen könnyedek, hol letaglózóan súlyosak; a darabok hol konkrétak, hol elvontak, némelyik tájat fest le, némelyik szimbolikus hatású. Vannak realista és fantáziadús szonettek: „Árnyék, melyben elférek én és a / tökéletesség. Hűs harmónia / fészke, melyben soha nincs több jelenlét / mint amennyit adnak a lenge lepkék” (Melankólia LXVII.). Báthori Csaba egyedülállóan hatalmas szövegtengere nem terjedelme, hanem gondolatgazdasága miatt érdemel különös figyelmet, hiszen a költő az egyetemes emberi létezés teljességét kívánta szonettek sokaságába szőni. "www.kello.hu © minden jog fenntartva"