Jahoda Sándor szaggatott dikciójú versei néha olyanok, mintha csupán jeleznék, hogy ezek a szövegek voltaképp költemények. A fragmentumok, félsorok, összekapcsolt szófordulatok, utalások közötti szünetek, csöndek a szavakkal egyenrangú építőelemei a verseinek. Ám ezek a hiátusokkal tűzdelt töredékek mégis sokatmondóak: „már régen eldőlt / minden // csak még nem zuhant / rám // az egész // ennyi” (milyen jövő). Vagy: „ez / itt / most / megint a pusztulás / és a versek ideje” (milyen tavasz). E különös, darabos, szinte szöveggranulátumra emlékeztető líra oly módon gondolati, hogy par excellence szubjektív, a lélek mélyéről jövő vagy épp az agy közepéből föltörő gondolatok, gondolattöredékek hiteles rögzítései.