Az író alteregója, a tízéves forma Berci a szerző írásainak gyakori színhelyén, a szegedi Jósika utcai Pertich-háznál tűnik föl, ekkor költöznek ide egy bérlakásba a szüleivel. Az 1950-es évek egyszerre dermesztően félelmetes és nevetségesen groteszk világa idéződik föl a kort és a miliőt visszaadó kisregényben. Aszály sújtja a vidéket, a néptelen utcákon száraz port és a paprikamalomból ide sodródó őrleményt kerget a szél, a megafonokból harcias indulók bömbölnek; dúl a békeharc, és naponta elítélik a szomszédos Jugoszláviát Tito „háborús acsarkodása” miatt. A mostani bérház hajdani tulajdonosa, doktor Pertich a néphangulat kifejezője, amikor értetlenkedve azt kérdi: „Egy kis seggdugasz (azaz Rákosi Mátyás) hogyan lehetett istenné Magyarországon?” A gyerekek az iskolában orosz nyelvet tanulnak, és azon nevetgélnek, hogy a „Szeretett apánk, Rákosi” úgy rövidíthető, hogy „Szar”. 1953 tavaszán a volt háziúr lányának, Petrich Andreának a születésnapját ünneplik a lakók, de valójában afölötti örömükben koccintgatnak, hogy meghalt Sztálin. Vörös Pál részint a tízenéves gyermek, részint az utókor felnőttje szemével ábrázolja az ’50-es évek első felének – finoman szólva is – ellentmondásos világát, amelyben még nyomokban jelen volt a régi élet valamilyen redukált változata (például a Mars téri piacon), de már a régi világ fonákja uralta az életet. Az egyik gyerek azzal dicsekszik az iskolában, hogy hazaengedték az apukáját, a másik meg azzal, hogy elvitték… Május 1-jén zeneszóra ébred a város, a vállalatok dolgozó transzparenseket emelnek a magasba, mások meg a függöny mögül utálkozva nézik a vircsaftot. Aztán elérkezik 1956 ősze, innét Berci szinte óráról órára követi az eseményeket, mindent megfigyel, mindenütt ott van, ahol történik valami, miközben az édesanyja halálra aggódja magát miatta. Az író váltakozva, hol a kor fiújának szemével, hol meg mai tudásával ábrázolja az eseményeket, egészen addig, amíg november 5-én megjelennek a városban az orosz tankok. Ettől kezdve minden visszatér a régi kerékvágásba, csak az ávósok kék ruháját váltotta föl a munkásőrök szürkéje. Berci apját letartóztatják, az iskolában befejezik a tanévet, ám a fiút nem veszik föl a gimnáziumba, ezért segédmunkás lesz a kefe- és ecsetgyárban. Innét „remények s csüggedések dinamikájában” telt a család élete, de regény utolsó mondata mégis így szól: „Soha nem fogok megbocsájtani”. Szikár stílusú kisregényének cselekményét az író a nagytörténelem fonalára fűzte föl, legfőbb erénye a korabeli hangulat érzékletes fölidézése, a kor ellentmondásainak izgalmas ábrázolása. "www.kello.hu © minden jog fenntartva"