Egy kilencéves kisfiú, Jon a születésnapjára készül, Vibeke, az édesanyja évek óta élnek egyedül-ketten. Jon zárkózott, érzékeny, intuitív gyermek, aki a némaság falai mögött valósággal sóvárogja az anya figyelmét, gyöngédségét, szeretetét. Vibeke azonban nem képes ezt megadni neki, mert ő maga is túlságosan vágyik a figyelemre - munkában és nőként is -, önállóságra, szabadságra. A történetbe úgy kapcsolódunk bele, hogy Jon nagyon várja a kilencedik születésnapját, ám az anyja - aki nem mellesleg elfelejtett tortát hozni a gyermeknek, sőt, kiment a fejéből az egész dolog egy bizonyos barna szemű mérnök-kolléga miatt - az utolsó pillanatban, hazatérése után szinte azonnal fogja magát, és eltávozik otthonról. A fiúcska, át sem gondolva a következményeket, szintén elindul, viszi az anyja iránti aggodalom. Kettejük későesti kalandozásait mutatja be a kisregény, a lényeg azonban nem is ez, hanem egymás iránti aszimmetrikus érzelmeik kölcsönös be- és felmutatása. A szövegben a szerző sűrűn, szinte egymásba folyón váltogatja a két nézőpontkarakter, Vibeke, az anya, és Jon, a kisfiú szálait. Bekezdésenként, előzmény és jelölés nélkül cserélődik pozíciójuk, így valósítva meg a tökéletes egyidejűséget. A magányát nehezen viselő, testi-lelki szerelemre, felnőtt kapcsolatra vágyó, gyermekét egyedül nevelő anya, és a zárkózott, kétségbeesetten szeretetéhes kisfiú bonyolult pszichológiai kapcsolatrendszerét ábrázolja a minden líraisága, gazdag érzelmi töltése ellenére is kemény szerkesztésű, szinte kegyetlen objektivitású írás.