Az 1950 februárjában Budapesten született költőnő szülővárosában érettségizett, s ezt követően Pécsett járt a Tanárképző Főiskola magyar – ének-zene szakára. A Kairosz-nál jelent meg három könyve: Isten kegyelméből (Interjúkötet Tilai Aurél karnaggyal, 2007), Derűs borúlátó (Interjúkötet Tüskés Tibor íróval, 2008) és a Karácsony Pannóniában (Versek, 2011). Kocsis Klára Tíz kérdés című kötete igazi orvosság volt egy nagy megrázkódtatás után. Az ő legfájdalmasabb soraira is ráillik a tizenkilenc éves korom óta breviáriumként forgatott Fogoly lélek, az ugyancsak sokat szenvedett Marina Cvetajeva költőnő önjellemző szókapcsolata: „gyógyíthatatlan sebezhetetlenség”. Ez a kifejezés azt tükrözi, hogy az igazán jelentékeny versíró nőknek ritkán jut annyi figyelem és nyilvánosság, amennyit megérdemelnek. Erre maga Kocsis Klára is utal a mellőzöttség okairól és a kárhozott kontinens című verseiben. Mielőtt azonban valami sötét egyéniségnek képzelnénk őt, olvassuk el az Ómagyar Mária Siralom gyönyörű 21. századi parafrázisát, a liliomos című költeményt, amely egyszerre sirató és katartikus vers. Ugyanilyen kevés szóval is sokat mondó a cinege, ez a páratlan szépségű anya-rekviem, amelynek most csak két nyitó, és két záró sorát idézem: „beburkollak avar-kendőbe anyám málló tollú cinege hogy ne fázz …. esengő kinyújtott kezemre szállj le megbocsátón ölelj magadhoz halott cinege” A mostani Kocsis Klára-kötet egyik kiemelkedő darabja az élete nagy szerelmének, az ugyancsak fájdalmas sorsú Ladányi Mihálynak szóló néger dal: „halak harapják oszló húsod rák marja gyérülő emléked hívod istent foglaltat jelez” Kedves Klára! Mint számtalan ponton lelki és sorsbéli társad, hadd írjam meg Neked és olvasóidnak 2025 karácsonya előtt: Isten soha nem jelez foglaltat, legfeljebb gyakran elgyötört elménk és szívünk nem képes hívására felfigyelni. De te, mint sokoldalúan képzett muzsikus, megkaptad többek között a hivatásosként muzsikálás, s ezen belül a karvezetés megunhatatlan közösségi vigaszát, erről most, Bach születésének 340. évében egy hatalmas erejű születésnapi vers tanúskodik: „én még Michelangelótól tanultam az emberformát a színeket a korális gyönyörét egy parókás öregúr Bach adta birtokul … zeng a diadalmas ének fonadék-fúgája … sorsomba minduntalan belecsimpaszkodó gágogó gúnár színtelen szárnnyal verdeső alant hatalmad a mennyekig el nem ér” (fent és lent) Egyetlen minduntalan belénk csimpaszkodó gúnár, vagy akár liba- asszonyság sem teheti feledésbe taszíthatóvá, semmivé tiporhatóvá az igazi művészetet, különösen a szűk érdekkörökön kívüli versekből. És idézzük itt fel egy igazán halhatatlan sorodat: „isten is megkönnyezi veszendő lányait és fiait”, köztük téged is, aki egy elhivatott, dolgos életen át nem rissz-rossz kis vershímzéseket fabrikáltál, hanem kristálykemény gyémántsorok nagyasszonya voltál és vagy. Hölderlin bízvást rólad is írhatta volna Szerb Antal jóvoltából elhíresült, egyszerűségében is hatalmas gondolatát: „Was bleibet, aber stiften die Dichter”. („Más nem marad meg, csak a költők sorai.”) Petrőczi Éva költő, irodalomtörténész