A kritika mindmáig vitatja: működésének melyik területén, mely műfajban alkotott legmaradandóbbat, legklasszikusabbat Rónay György? Regényíróként, novellistaként, műfordítóként, irodalomtörténészként, esszéistaként vagy költőként érdemes-e leginkább az olvasók figyelmére. Ő maga mindenesetre elsősorban költőnek érezte-vallotta magát, s e minőségében a Nyugat ún. harmadik nemzedékében szokás elhelyezni, Radnóti, Vas István, Weöres, Jékely Zoltán, Takáts Gyula társaságában. E sokszínű, igen nagy jelentőségű nemzedéknek tagjaként alkotott társaiétól jól megkülönböztethető, sajátosan egyéni veretű életművet. Rónay György költészetét nyomatékosan jellemzi elkötelezett, a legsötétebb években is bátran vállalt katolicizmusa, különösen kései, legérettebb verseiben egészen sajátos misztikumot fedezhet fel az olvasó. Most megjelenő kötetében azonban még nincs erről szó: ebben a negyvenes évek, a világháború magasfeszültséggel váltakozó tompa nyomása alatt született, sokáig nagyrészt asztalfiókban heverő versei kerülnek most ismét kiadásra. Az azonban itt is nyilvánvaló, hogy Rónay tudósa volt a versnek, poéta doctus volt a legjavából: bravúrosan mozog minden versformában, minden kompozíciós típusban, ám legmegragadóbb, legátütőbb erejű versei éppen azok, amelyekben ősi egyszerűséggel szól, néhány köznapi szóba sűrítve-sajtolva minden mondandót, minden, mégoly bonyolult és áttételes élményt. Kötete minden verskedvelő olvasónak ajánlható. "www.kello.hu © minden jog fenntartva"