Nicolae Tzone maga is, akárcsak az 1930-as évekből ismert Ilarie Voronca, egy újabb „képmilliárdos”, a nyelv „operátora”, aki olyan mesteri ügyességet mutat, […] amellyel a kortárs költők közül csak kevesen rendelkeznek. […] Tzone költészetéről sokat és elismerően írtak – költészetünk és irodalomkritikánk olyan jeles alakjai nyilatkoztak róla, akik művét egyaránt lenyűgözőnek találták vízióinak tágassága és a meglepő nyelvi társítások mozgékonysága miatt, hiszen a legkülönbözőbb kifejezésmódok regisztereiben mozog magabiztosan. Egy dolog biztos: ha az egész román irodalomból csupán egyetlen könyv maradna fenn, melyet ez a különös, vad, kegyetlen és kiteljesedett költő írt, a posztapokaliptikus világ sokat megtudhatna rólunk – kiderülne, kik voltunk, hiszen Tzone költészete megőrzi az emberi genetikai kódot, s egyben a nemzeti és irodalmi sajátosságot is. Tzone nem csupán elképzelt történeteket fabrikál: ő valós, megélt, gyakran a legmagasabb fokú érzékenységgel átélt eseményeket képzel el újra. Nicolae Tzone egyben finom kalligráfus is, aki esztéta módjára gyönyörködik a formában, a képek ékszerésze, akiben – akár a régi mesterekben – elevenen él a jól elvégzett munka tudata. […] Könyvről könyvre egyre inkább feltárul előttünk az idea megszállottja, aki a költészetért él; képzeletvilága – szinte egyedülállóan buja a kortárs román lírában – azt a kiváltságot biztosítja számára, hogy akár teátrális és szándékosan túlzó beszédmódját is magasrendű lírává tudja transzformálni. S amikor majd egyszer (miért is ne?) felépül a költészet katedrálisa, Nicolae Tzone kétségkívül a főpapok egyikeként kerül be abba.