Újabb vaskos kötettel jelentkezett D. Magyari Imre, aki külföldi drámákról írt kritikái (202014089) után arra vállalkozott, hogy annak magyar párdarabját megírja. A szerző kiemeli, hogy magát nem tekinti színikritikusnak, mégis, kellő iróniával olvasva sorait, bátran elfogadhatjuk kritikusi meglátásait. Magyari önkritikus kritikusi pozicionáltsága ne tévesszen meg senkit: pallérozott színházba járó íróval van dolgunk, akit bátran nevezhetünk kritikusnak. A kötet – részben terjedelemi okokból – nem akart magyar színháztörténeti összefoglaló lenni. Amit ígér és teljesít is, hogy a Magyari által (akár többször is) látott színdarabokról értő kritikai elemzést fogunk olvasni, amiből óhatatlanul kirajzolódik a közelmúlt és a kortárs magyar dráma (alakulás)története. A szerző mégis tágra vonja vizsgálódásainak horizontját, és a bevezető gondolatokat követően a „régmúlt”, vagyis a 16–19. század drámairodalmába nyerünk bepillantást – természetesen ebben az esetben is színpadra állított művekről van szó. Bornemissza Péter, Kisfaludy Károly és Madách Imre után a 20. század első fele következik Füst Milánnal, Hunyady Sándorral, Molnár Ferenccel és Szomory Dezsővel. A kronologikus rendet követve a harmadik fejezet egy másik elnyomó rendszer, a Kádár-korszak drámairodalmát veszi górcső alá. Nádas Péter, Spiró György, Karinthy Ferenc és Örkény darabjainak értő elemzéseit kapjuk ebben az esetben is.