"Behalok ettől a lánytól…, (ahogy ezt Newspeakül mondják majd 1984-ben, Óceániában.) A bontakozó kollapszológia, azaz a főleg károgó öregek által művelt tudomány(f)os összeomlástan virágkorában felüdülés, hogy megszólal egy hang, amelyik nem onnan nézi a világot. A lidércnyomás árnyékban élni és érteni szeretne, jusztis-derűvel opálos fátylakon át csodálni azt, ami lehetne szép. Annyira klasszikus, és közben annyira kiforratlan és rendetlen, hogy kőből legyen annak a szíve, akiben nem születnek tőle vadonatúj érzelmek, és nem lesz újra kíváncsi a jelen jövőre. Kellően rémült bátorsággal, borítva minden kánont bevonz a kedves és kegyetlen utó-disztópiájába. Engem elkapott, és örültem, és megújultan vihogni kezdtem a kollapszológián. Pokolba vele! Csak az érdekel, hogy mit mondanak a saját gyerekeim és a más lánya a három ágostoni jelenről, ami bennük még egységben és kellően titkosan ott van. Köszönöm, Lula, hogy megtiszteltél a figyelmeddel, és hogy felhívtad magadra az enyémet. Hirtelen nem érzem azt, hogy „life is elsewhere.” Elámultam a köteteden és rajtad pont úgy, mint Ádám, amikor először pillantotta meg Éva mellét. Jó a zene is. Drukkolok ezerrel! Müller Péter Sziámi"