Elbeszéléseiben Márton László a múltfeldolgozás sajátos módozataival él: ironikus, önreflexív, máskor pedig gunyoros és elbizonytalanító gesztusokkal zsúfolásig megpakolt mondataival a közelmúlt évtizedeit állítja saját fénytörésbe. Nincs ezzel másként a jelen kötet narrátora sem, aki hol személyesnek tűnő élményein, hol a kollektív emlékezetből előhívott sztorikon keresztül tár fel valami lényegeset a magyar múltból. A kötet nyitó elbeszéléspárja Plutarkhosz párhuzamos életrajzait veszi alapul, s egy emberszabású életrajzpárral lepi meg olvasóit. A gazdag szólamvilággal bíró narrátori hang ebben az esetben is a múlt látszólag objektív, szinte történészi alaposságú feltárására vállalkozik. A konkrét eseménysor bemutatása kiváló alkalmat teremt a komolyabb ambíciókkal bíró elbeszélőnek, hogy szellem- és mentalitástörténeti magasságokba emelkedve a csimpánz és gorilla főszereplők jellemvonásait összevesse gondozóikkal, a gyilkosokon keresztül pedig a huszadik századi tragédiák, felfoghatatlan embertelenségek sajnos nagyon is értető logikán alapuló leírását adja. Böbe egy magyar küldöttség által kimentett csimpánzlány volt, aki hétéves koráig élt Kádár János Magyarországán. Görbe tükör, az emberré válás torz, de annál szerethetőbb képe volt a fiatalon elhunyt majomlány, akit még Kádár János is örömmel látogatott meg, amikor csak bokros teendői engedték. Nem úgy Hópehely a Franco Spanyolországába került albínó hím gorilla, aki túlélte a diktátort, sőt még a demokratikus Spanyolország komolyabb politikai válságait is.