"Badár Sándor és Horváth János – két egykori fiatal karatéka, ma hétpróbás színházi és filmcsillagok – valamikor réges-régen, egy messzi-messzi galaxisban, az 1987-es esztendőben egy különös ötlettől vezérelve elindultak Szentesről a Szovjetunión át Tokióba földön, vízen, levegőben. Hogy mit keresett egyáltalán ekkoriban két szentesi fiatal Japánban? Józan ésszel fel nem fogható. Férfiak, akik túl keveset tudtak. Még mielőtt az ország partjára érnének, átzötykölődnek a szibériai sztyeppéken, többször meglépnek a KGB szeme elől, szembenéznek egy gépkarabéllyal, és bevacsorázva is (szinte) épségben túlélnek egy tájfunt a tengeren. A kalandjaik során azonban számos érdekességet is megtudhatnak az olvasók: hány lavór rizst kell ennie egy igazi harcosnak, hány métert repülhetünk egy forgórúgástól, hogyan (ne) aludjunk a Fujin és hogy (nem) érdemes megmászni, hogyan stoppolhatunk Japánban, vagy hogyan (ne) blicceljünk a szupervonaton. A főszereplők egyszerre a hegyet megmászó Frodó és Samu, Don Quijote és Sancho Panza vagy Duke és Dr. Gonzo párosa. Ez itt a Félelem és reszketés a dódzsóban. És habár az egész egy időutazásnak tűnik, az események nagyon is megtörténtek, csakis gyakorlott utazók csinálják utánuk, a többieknek pedig itt e rendhagyó útikönyv a szerzők jól ismert orgánumával és humorával. „Én jóval kevésbé vagyok ismert, mint Badár Sándor, akit közös velencei utunk óta „beszt hángérien kerekter ekterként”, illetve „egzotik Bred Pittként” ismer még az olasz moziszerető közönség is, legalábbis az a három tagja, aki a Nejlon Bárban közelről is találkozhatott az élő legendával. Horváth Jánosnál is kevésbé vagyok érdekes, mivel filmszínész és kutyaszánhajtó, amivel én aligha tudnék versenyezni, és a küzdősportokban is legfeljebb a metrón utazásig jutottam… Használati utasításként csak annyit tudok mondani, érdemes hátradőlni, elképzelni a két szerzőt, amint egy régi japán utazásról mesél, lelkesedéstől fűtötten, egymás szavába vágva, mintha először idéznék fel közösen az élményeket, és Ön kedves olvasó, pedig ott ül az asztaltársaságban és azon töri a fejét, hogy vajon szóhoz juthat-e az este.” Litkai Gergely "