Jenei Gyula verseskötetét kézbe véve világossá válhat mindenki előtt mi is tulajdonképpen a költészet: a mindennapok banális tapasztalataiból lepárolni valami egyetemest, amely mégis megőrzi az egyszerit és a megismételhetetlent. Ahogy a kötet verseit olvassuk, feltűnővé válik a szövegek dísztelensége, de ez csak a felszín, ugyanis Jenei úgy csempészi bele a líraiságot egy péntek esti bevásárlásba vagy egy harminc évvel korábbi szerelem tragikomikus, s ezzel egy időben mélyen melankolikus felidézésébe, hogy azt az olvasó először nem is veszi észre. Poétikailag ezt a félhosszú, élőbeszédszerű szövegeivel éri el a költő, melyek akár rövidebb prózai művek is lehetnének, mégis, az első sortól egyértelmű, komoly és megfontolt költészettel van dolgunk. A kötet lírai beszélője számvetést végez, de az önismereti labirintusba sem rest bevezetni olvasóit. Feltárulkozik, de ezzel egy időben mindig annyit rejt el magából, hogy a sejtelmesség leple óvon befedje. E díszítéstől – látszólag – mentes szövegek az élet általános kérdésein, a mindennapok kisszerűségén, valamint az azon túlmutató belátásokon filozofálgató olvasókat fogják magukkal ragadni, mivel Jenei lírai beszélője maga is egy töprengő hang, egy olyan szólam, akit kétséget gyötörnek, szeretné megismerni a múltját, a családja történetét, majd egy legyintéssel mégis elűzi e vágyakat és árnyakat magától. Eltávolodik magától, családjától és hazájától, hogy e távolság révén még élesebben lássa mindazt, ami fontos neki, mégis, azonmód ironikus felhangot csempészik mondadója végére. Így válik minden: családja és nemzete hagyománytalan hagyománya egy tovaúszó dinnyehéjjá: „de már / ebből a legendából sem igen lehet semmit / kicsomagolni. elúszik: dinnyehéj.” Jenei kötetét és verseit viszont annál inkább érdemes „kicsomagolni” és együtt tölteni néhány órát a tovatűnő idő felett merengve. "www.kello.hu © minden jog fenntartva"