Eli Harwood, az okleveles pszichoterapeuta, kötődéssel foglalkozó kutató, vagy ahogy a százezres követőt számláló közösségi média felületein utal magára: az „attachment nerd”, vagyis a „kötődési kocka” arra szólítja olvasóit könyvében, hogy „alakítsanak ki életre szóló, bizalmon alapuló kapcsolatot gyermekükkel”. Ennek ellenkezőjére aligha akarna bárki is törekedni, a mikéntje azonban már feladja a leckét. A kötődéselmélet mára már – nem túlzás állítanunk – mainstream pszichológiai ismeretté vált, sőt, épp a közösségi médiában megjelent rövid, s ennélfogva szükségszerűen felületes tudást átadó tartalmak miatt kissé „lerágott csont” is. Eli Harwood azonban kutatásokkal, hivatkozásokkal alátámasztva mutatja be a témát, jelezve a kötődéselmélet gondolatébresztő erején túl annak meghaladhatóságát is. Többször hangsúlyozza például, hogy sokkal fontosabb a kötődési minták tudatosítása, mintsem önmagunk valamiféle merev kategorizálása, a gyermekkorban kialakult kötődési minta ugyanis – nehéz önismereti munkával, de – átírható. Éppen ez talán a könyv fő üzenete: az önismereti fejlődés, és annak nyomán a gyermekeinkkel is mélyebb, harmonikusabb kapcsolat kialakításának imperatívusza. A szerző nem átall rengeteg – humorral átitatott – saját példával is szemléletesebbé tenni mondanivalóját, ám a kötetnek mindenképpen erénye, hogy ahol csak lehet, igyekszik jelezni önnön pozíciójának korlátait, és utalni arra, hogy az adott nevelési szituáció egészen más színezetű lehet pl. neurodivergens, örökbefogadott vagy identitásbeli elnyomástól szenvedő gyermek szüleinek. Az azonban univerzális tanulság, hogy a gyermekeink viselkedése és reakciói helyett azok érzelmi okait próbáljuk mindig keresni – ez pedig nemcsak a szülők, hanem bármilyen neveléssel foglalkozó ember előtt megfontolandó gondolatként állhat.