Pintér László született költő. Nyugodtan leírhatom ezeket a szavakat, mert az olvasó látni fogja, hogy szerzőnk milyen tökéletes formakultúrával (a hexameteres, időmértékes soroktól a párrímes versekig) rendelkezik, s milyen rendkívüli képalkotó tehetsége van. Azonban nem csak ügyes verselő, tartalmas is: költeményeiben a leglényegesebb, az emberiség számára legalapvetőbb kérdésekkel foglalkozik, mint a legnagyobbak, nemhiába idézi meg őket Blake‑től Yeatsen, Rilkén át Weöresig. Nem is lehetnek ‒ ne is legyenek ‒ mások a példaképei. Már a kötet Dimenziók című verse, melyben egyben a kötetcím is található, elemi tartományokba (mélységbe és magasságba) vezet: „Minden atomban / kozmoszi rend ül, / s hártyafalára / atlaszi súly.” Természetesen itt is kiérezhetjük az időmértéket: valahány sor daktilussal kezdődik. Vélem, néhányaknak a modernség bűvöletében nem igazán fontos ez az igényesség, az a szépséges, transzcendensből eredő mágia, ami az igazi költészetet (s így Pintérét) jellemzi tértől és időtől függetlenül, de amennyiben a magyar nyelv megmarad, több esélye van arra, hogy olvassák, mert valódi érték. Ráadásul szerzőnk jelentős nagyságú műveltséganyagot mozgat meg első kötetében: olyan „istenes költő”, aki a keleti filozófia mélységét is nagyon jól ismeri (Bhagavad-gítá, Tao-tö-king). Ez a nagymértékű olvasottság, tudás is csak jót tesz a kötetnek, mert hagyomány tisztelő-őrző jelleget ad neki. Már csak az kérdés, hogy egy ilyen par excellence lírikus miért ennyire későn jelentkezett. Ilyen későn, írom, mert mint a 40 éve újra itt a Földön című verséből kiderül: már túl van a negyvenedik életévén. Ennek a megkésettségnek több oka is lehet, de teljesen felesleges találgatni, a lényeg az, hogy Pintér László végül is csak felbukkant a magyar irodalom horizontján, kiadónk felfedezte, s hogy metaforámnál maradjak: akár még zászlóshajó is lehet. (Babics Imre)