Az uráli és paleoszibériai nyelvek jeles kutatója, Pusztay János az érzelmeket, filozofikus gondolatok és pillanatnyi benyomásokat csiszolt kőként magába foglaló műfajhoz és formához, a haikuk kortalan költeményeihez fordult, hogy jól következő és belátható mederbe terelje mélyérzelmű gondolatfolyamát. Ősi és örök forma a japán vers, melyet szimmetrikus formavilága saját dallamvilággal, erős zeneiséggel ruház fel, s ez Pusztay János kötetére méginkább igaznak bizonyul. Az évszakokkal reprezentált és felismert tovatűnő idő, a saját kerekén tovagördülő év egy-egy haikuba sűrítve egy pillanatra megáll az olvasók előtt. Gondolati líra, filozofikus tartalom jellemzi Pusztay tökéletes formai keretek között megszólaló verseit, melyek rövidségük ellenére – éppen tematikus egyezésük révén – kirazolják a költői, irodalmár szerző arcélét is. A harmónia mellett a széthúzás is testet ölt Pusztay János haikukban megfogalmazott költészetében, ezzel a világ teljességét sikerül megragadnia, mivel míg egyszercsak „feslik a bimbó”, máskor a déli naptól „fakul a fehér” fal, „rekken a hőség”, „beburkol a föld” és „köd ül a világra”.