Kedves Olvasó! Amikor ezt a könyvet valamelyik könyvesbolt asztalán meglátta, bizonyára azt kérdezte magában: vajon mit jelent ez a cím? Mi az, hogy „bernic”? Én magam is feltettem ezt a kérdést, mégpedig a legilletékesebbeknek: azoknak, akik a könyvet összeállították, s akik, mint legkifejezőbbet, ezt a címet választották. A válasz pedig így hangzott: „Hogy mi a bernic? Egy házi szövésű hosszú öv, amivel nálunk a lányok, asszonyok a katrincát rögzítik.” A cím tehát azt fejezi ki, hogy ez a könyv, amely az 1990-ben alakult Moldvai Csángómagyar Szövetség munkásságának harmincöt esztendejéről kíván számot adni, úgy fogja borítójának táblái közé ennek a harmincöt évnek az eseményeit, ahogy a szoknyát fogja a moldvai csángó lányok-asszonyok testéhez ez az öv. Események, visszaemlékezések, élménybeszámolók, interjúk követik egymást, azoktól, akik ennek a harmincöt esztendőnek a munkájában részt vettek, s a szövegeket kísérő gazdag képanyag hitelesíti, teszi szemléletessé a leírtakat. Nem könnyű harmincöt esztendő volt ez. Mert az e munkára vállalkozóknak a magyar írás és olvasás titkaiba kellett bevezetniök azokat, akik anyanyelvüket tovább éltetendő az őseiktől tanult egyházi éneket adták tovább nemzedékről nemzedékre, akik magyarul imádkoztak, de akiknek legtöbbször meg kellett küzdeniök emiatt saját egyházi és világi hatóságaikkal, s akiknek nem egyszer a meghurcoltatásokat is vállalniok kellett. És vállalták - a harmincöt esztendő erről is szól. És arról az áldozatos munkáról, amelyet tanítók, tanárok, hagyományőrzők végeztek, s aminek eredménye képen napjainkra kialakult egy – bár kis számú, de értékes munkát végző – csángómagyar értelmiség is. Ma harmincöt helyszínen folyik magyar nyelvtanítás, az állami oktatás keretében vagy azon kívül, s több mint másfélszáz tanár, tanító, óvónő és oktató, kisegítő személyzet dolgozik azoknak az oktató-nevelő, hagyományőrző és közösségi foglalkozásoknak, az egyre népszerűbb sportversenyek rendezvényeinek sikere érdekében, amelyek közül nem egy már tíz-tizenöt éves hagyományra tekinthet vissza. Bákóban pedig, és egy-két faluban már a magyar nyelvű mise is bevezetésre került. És a következő harmincöt év? Ennek egyik feladatát az oktatási program vezetője, Hegyeli Attila így fogalmazza meg a könyvöz írott Végszóban: „Én a következő évtizedek kihívásának azt látom, hogy fogunk-e tudni az egyre romló nyelvvesztési folyamatban élő csángó közösséghez kapcsolódni, meg tudjuk-e szólítani a csángó fiatalokat, meg tudjuk-e szólítani a városi és a nagyközségekben városiasodó moldvai csángó közösségeket és családokat, el tudunk-e jutni hozzájuk az üzeneteinkkel és elég vonzóvá tudjuk-e tenni a programjainkat, hogy ők ezekhez kapcsolódni tudjanak.” Fogadják hát szeretettel ezt a könyvet, s fogadják szívükbe azokat, akiknek a munkája benne kitárulkozik s főképp azokat, akikért mindez történik. Mert őbennük van a jövő. Dávid Gyula