Szerencsésnek mondhatjuk magunkat: keleti szomszédunkban rendre erőteljes költőnemzedékek adnak hangot a mindenséget érintő véleményüknek; a román költészet kortárs alakzatai is érdemesek újólagos figyelmünkre és elismerésünkre. Közel hozzánk zajlanak tehát igen fontos esztétikai szövegesemények, mégis újra és újra meglep hatásuk elevensége, minőségük magasa. (A kulturális perifériákról hajlamosak vagyunk megfeledkezni, holott a középpontok születése peremvidéki műhelyekben szokta kezdetét venni; a kánonok átrendezéséért kánonokon kívüli mutatványok szubverzív képessége szavatol.) Victor Munteanu (1954) poézise is: akcentus nélkül beszéli a világlíra anyanyelvét – a szabadverses szólamok nyugtalan harmóniában indáznak, az alanyi érvény mitologizáló hajlamokat gyűjt maga köré, és traumaérzékeny esztétikumban oldódnak föl az identitás elemi dilemmái. Ez a költői beszédmodor – az avantgárd és a posztmodern korszakai és árnyalatai után – újra mer gyanútlanul szép lenni. A vershang érzelmi telítettsége, a szinesztéziás érzékszervi jelenlét egy látomásos leleményekre is kész, életképeket átlényegítő újromantikus élménylíra szolgálatában áll. A kötet képisége is illeszkedik e szándékrendhez; a szem, a seb, a sötétség (és a fény) motívumai a szubjektív mélységben megélt valósághoz a toposzok és archetípusok tradicionális energetikáját rendeli: „Az ég repedésein át tenyeredbe ömlik a reggel [...] Ó, lélek, elmerülnek az égben a madarak – / hiába borulsz térdre, hogy felcseréld sikítását!” (A szem sebei) – „Mikor a csend elviselhetetlen lesz, / és többé nem gyógyítja a mély sebeket, / felállsz, válaszolni próbálsz, / de szádra teszi tenyerét az éjszaka.” (Kenózis) Ebben a versvilágban távolságot határol minden; az elégikus tónus a magány és a mulandóság megfontolásait adja közre: „Várj magadra, akkor is, / ha az éjszaka szomorúságodban veti meg ágyát.” (Fehéredés) – „Szív, szív! / Nem én vagyok a tanúja annak, aki képes rá / hogy most boldog legyen.” (Vae victis!) – „Csókolom a kezed, hogy megszültél, Anyám! / Hogy »vétkekben és bűnökben« fogantam, / és nem tudom lemosni magamról a sötétséget, / a magányt sem, amelyben szeretni próbáltam.” (Életre ítélve) A beszélő meditatív egzaltáltsága fohászos gondolatritmusokhoz folyamodik, és gyakran összegzi magát axiomatikus rátalálásokban: „...a láthatár mindig attól örök, / ami nincs...” (A szem felnyitása) – „...nem lesz győztes senki az út felén.” (Az éjszaka mérlege) – „Csak a szeretet által lehetünk egyenlőek, fiam!” (Fiam, fiam!) A mondatokat sűrűn zárja (avagy nyitja inkább) három pont – ez egyszerre kelti a töredékesség, a pillanatnyiság, az esetlegesség, a tétovaság és a szakadozottság képzetét. A nyelvhasználat megszólító igénye társakra is, Istenre is elcsigázott bizakodással számít. A kérdések iránya csaknem mellékes: „a válaszban rejlő szakadék” (Hova jutottunk?) minden firtatást fogadni készen áll. (Lásd még: „Hiába óvtam gondolataimat a szakadékoktól” – Árnyék mögött.) Szembetűnőek mindemellett a nyelvre, a beszédre – és magára a költészetre, a versírásra – vonatkozó reflexiók. Aminél talán csak az tanulságosabb, hogy az önértelmezés feszített szándéka mindegyre a transzcendencia képzet- és élménykörében fogja vallatóra saját szavait is: „Azt mondom, Uram, ősz van a szavak ereje fölött!” (Távlat) – „A verset, amely meggyógyíthat a halálból / soha nem lehet befejezni. / A költészet hasonló Istenhez: / nem lehet hozzá elérni / mert onnan már nincs hova menni!” (A jól megírt vers). De ha egyszer már megérkeztünk Victor Munteanu költészetéhez, miért akarnánk