A német költő a barokk hagyomány konzumista kifordításának és felülírásának szentelte horror és weird elemeket gazdagon kijátszó verseit. Georg Leß lírája nem is találhatott volna méltóbb és hozzáértőbb pályatársat, mint Lesi Zoltán és Nemes Z. Márió, akik a nyelvi közvetítés és átdolgozás mellett a szövegek jelentéseinek megértésére és átadására is nagy hangsúlyt fektettek. Az avantgárd törekvéseket, a posztmodern belátásait idéző szabadversek, máskor strófikusabb alkotások a kortárs fogyasztói kultúra látleletét adják, de ezzel egy időben a magas kultúra élőhalott hagyományával, kimerevített, életképtelenné és folytathatatlanná vált esztétikai meghatározottságával is számot vetnek. A Hungerputto, vagyis az éhségputto kifejezésben a fogyasztás, az önemésztés és a másik felzabálásának imperatívusza ölt testet, de a putto mint a barokk ikonográfia elengedhetetlen kelléke, az isteni szféra állandó reprezentánsa, így a kultúra és hagyomány sűrűsödési pontjává emelkedik. Alkalmas arra, hogy kimozdítsa olvasóit az ismert képek és kódok világából. A puttók lehullottak a kozmikus magasságból, s most egymást kénytelenek felfalni. A szövegek a testhatárok radikális újragondolása mellett a kurrens bio- és testpoétikai diskurzusok kihangosításának igényével lépnek fel: „egy maréknyi puttó esik a földre / küzdenek, kimúlnak / és senki nem olvas róluk, küzdenek és kimúlnak // de az egyik a lehető legfurcsább módon / a homlokára zuhan a rajból, mint // mézes korsó mélyére, az énbe, és többé / nem talál ki, így születek, krónikása // a ragacsos keringéseknek”.