Szauer Ágoston az objektív líra mestereként a világ leheletnyi finomságú részleteinek ábrázolásával érzékíti meg a lét teljességét vagy e teljesség belátásának vágyát. Ehhez méltóan kevés szóval sokat mondó költő, aki apró képekből, olykor csak jelzésszerű utalásokból építi föl kristályosra csiszolt alkotásait. E költeményekben megfigyelhető, ahogyan az impresszionizmus szimbolizmusba vált át, ahogyan az alig érzékelhető moccanások, neszek, árnyalatok és árnyékok összekapcsolódnak egymással vagy egy távlatos gondolattal, és ezáltal a nüansznyi világrészlet roppant mód kitágul, a nagy egész képének jelentéses kollázsa lesz. A kötet első, Plein air című fejezetében olvasható: „Mező. Nagy színes, hullámzó határ. / Magas felhők közt egyetlen madár -- / nyilván eszedbe jut most Szinyei” (Idill). A lírikus a táj apró részleteit figyeli, aztán Szinyei Merse Pál, másutt Van Gogh meg a francia impresszionisták festményeire asszociál: „Impresszió. Csak foltra folt. / A kép s a táj is elnagyolt. / Egy kéz a vásznon túlra nyúl – / az ég e festéktől csodás. / Múlt százados fakó azúr, / ecsetnyi diszkrét változás” (Plein air). Költészetének képvilága szoros rokonságban áll a festészettel; színek és árnyalatok kavarognak, mígnem egy egész évszak is egyetlen képpé merevedik: „Szétmázolt akvarell a tél” (Megálló).