Az 1960 után született finn költők közül – jelentőségüket tekintve – két alkotó neve emelkedik ki: Jouni Inkala és Olli Heikkonen. Az utóbbinak öt verses könyve jelent meg hazájában, ezek közül négyről ad áttekintést a Jávorszky Béla összeállította és fordította válogatás. Heikkonen művének egyik jellemzője, hogy mindegyik kötete más-más természetű lírikust mutat; ami közös bennük, az a kötetlen versforma alkalmazása, a prózavers műfajának kizárólagossága, illetve e líra elkötelezett természetközelisége. Első kötete, a Jakutföld napja egy fiktív szibériai utazás története, amelyben a költő hitelesen idézi föl a szovjet világ nyomasztó atmoszféráját, komor képeit. Kihalt, baljóslatú vidéket ír le: „Csupa tundra és lápföld a látóhatár, / tundra és lápföld, és a végén / kesernyés íz húzza össze a szád. És a hold épp olyan rücskös / a vodkás poháron keresztül, mint egy pirospozsgás bábuska arca” (Hatalmas ez az ország). Öt napon át kivilágítatlanul zakatol a vonat a költővel, a táj – szó szerint – végtelenül egyhangú, azután megérkeznek Tomszkba, a „hóba fúlt városba”, ahol leégett szalonna zsírszaga terjeng, húgyfoltos a lépcső és finom cementpor szállingózik (…és újra föl kell kelni), ahol az utakat kidőlt fák szegélyezik (De folytatódik az utazás), ahol a fölkelő Nap olyan, mint egy rozsdás vasgolyó (Fölkel a Nap). Egyszer mégis véget ér ez a nyomasztó utazás, olyan tájon, ahol mutató nélküli óra méri a múló időt (Valahol véget kell érjen a sínpár). A Hogyan változott zenévé a föld című Heikkonen-kötet versprózái is többnyire leírások: kopár szobák, lombjuk vesztett fák, sötét völgyek jelennek meg a szövegekben, és a magányos költő alakja, aki gyászolja a kizsigerelt természetet (A föld felé fordultam; Menekültem), és aki megint útra kel, hogy valakinek vagy valaminek a nyomába eredjen (Kereslek, I., III., VI., VII.). A jégmező pereme című kötet is képekben gazdag tájversek gyűjteménye. Ebben Heikkonen a természet apró részleteit, élőlényeit, a madarakat, a cickányokat, a csúszómászókat és a növényeket örökíti meg, és ebben az alant nyüzsgő, mégis alig észrevehető világban bolyong a bundás szarvas alakját magára öltő költő (Amikor átúszom a tavat; Ne érints meg). Zord, téli világot ír le, hómezőt vagy vad bozótost, de bármerre jár, mindig önmagához jut vissza (Át a bozótoson). A negyedik rész, az Esténként vérbe mártják a hósapkás hegyeket kötet prózaversei formájukra nézve levelek; az episztolák a lírai alany gondolatait és érzéseit közvetítik. E gondolatok és érzések pedig többnyire a gondolkodó és tevékeny emberről szólnak, akire az út végén mindenképp a halál vár (A halál trombitája). Heikkonen bőséggel árasztja képeit, amelyek szinte azonmód képzettársításokba, absztrakciókba, szürreális látomásokba, fantáziaképekbe fordulnak át: „Ebben a fehérségben minden egyes fa olyan, amilyen / mintha a föld adna koncertet a tovasuhanó időnek” (Brrr, ebben a hidegben). Képei, metaforái, hasonlatai, asszociációi sokszor meghökkentőek, bizarrak, amelyek végül is azt jelzik: a konkrét valóság, illetve az elvont gondolatok, a képzetek, a látomások nincsenek messze egymástól. "www.kello.hu © minden jog fenntartva"