Eleven paradoxon ez a kötet, s ez talán egyik legfőbb erénye: miközben sodró lendülettel – akár egy nevelődéstörténeti kalandregény – olvastatja magát, jelentésrétegeit korántsem teríti elénk gáláns mozdulatokkal. A minimalista ortográfia (a központozás nélküli, kisbetűs írásmód) a kortárs költészet népszerű eljárása. Ritkán van érdemi szerepe; itt azonban igen. Hiszen egy csaknem tagolatlan, ön- és világértelmező beszédfolyam szolgálatában áll; mintha egy még érintetlen tudat műve volna ez a szakadatlan belső monológ, mely verseskötet alakját ölti. A verscímek izgalmat csiholó szépsége-eredetisége is szabatosan illeszkedik e poézisbe (például: megbánásokkal teletömött hajók; készen arra, hogy megmentsem a fajt; a nézők amint hazaértek szeretkezni kezdtek; a boldog embereknek zöld az arcuk; Isten őrizz hogy tüszszentsen egy sírgödör). Teológiai szókincs, mítoszi képalkotás, metafizikus versbeszéd egyfelől – szürreális-drasztikus emlékvíziók a másik oldalon. (Hiába is „a jóllakott szív gravitációja” [nem tudtam milyen drágán fogok megfizetni], ha másutt nyers realizmusba torkollik a létérzékelés: „az ablakban egy nő amputált karja / fél kilencet mutatott” [a félkarú nő nyolc óra harmincat mutatott]). Ám ez a két nyelvi-eszméleti tartomány olyannyira egybeér Horia Dulvacnál, hogy a látomásos erővel megképződő emlékvillanások egyöntetűen világítják be – Geppettótól krematóriumokon át a szélistenekig – a személyes létezés egyetemes dimenzióit. A mindvégig kitartott egyes szám első személy vallomásos színt ad az anyagnak, anélkül, hogy az alanyi identitást rögzítené. A versbeszélő hol bábuként, hol állatként ismer magára; gyerekkora valósága akárha előző életek konglomerátuma volna; biblikus-mitologikus idők járják át az életidőt, miközben a sors tereiben kozmikus-galaktikus távlatok lappanganak. És történelmi allúziókból s sci-fibe hajló jelenetezésből is minduntalan az Anya arca, alakja, archetípusa rajzolódik elő: „követett volna / a pokolba is ha kell / és a pokol félt Anyától // összehúzta magát / a farkát a lába közé vette / amikor meghallotta hogy jön egy anya / hogy elvigye onnan gyermekét” (a pokol félt Anyától) – „Anya vigyázott arra hogy távol tartson minket / az emésztő szörnyektől és a fekete / lyukaktól / a túl-tól vagy a szélektől” (Anyám és a lapos föld). E versvilágban az emberek „szégyellik a halált” (rögtön tudnék kreálni egy magyarázatot), ráadásul „a szív imájának / apálykorában” (a boldog embereknek zöld az arcuk) járunk – de mielőtt elnyelne a tengerek hiánya, megnyugtatóan maradandó axióma csobban elénk: „a költészet / az öregedés legjobb technikája” (nem mondtam ezt még soha senkinek). Az AB ART Kiadó Lyra omnis sorozata újra hiánypótló művel bővült. A román költő, író, esszéista és dramaturg verseskötetét Balázs F. Attila ihletett fordítása emeli horizontunkra.