Agócs Károly legújabb könyvében négy elbeszélést talál az olvasó, melyek az írótól megszokott stílust, a bujkáló, a szöveguniverzumba bátran belevesző történetvezetést viszik színre. A szerző, akit csak a „magyar Borges” néven szoktak emlegetni, a jelen kötetében is messzemenően kihasználja az intertextualitásra épülő poétika lehetőségeit. Úgy idéz meg más szerzőket, emeli be műveiket vagy éppen (a metalepszis narratológiai módszerét kihasználva) szereplőit e más világok valamelyikébe helyezi, hogy közben a klasszikus regény szabályait is merészen áthágja. Agócs Károlynál a szöveg nem bír biztos határokkal, a szereplők ki- és átléphetnek egy másik könyvből egy szintén másik könyvbe, hogy az olvasó egy idő után csak kapkodja a fejét. Annak ellenére, hogy e labirintusban bujkáló prózapoétikára építi fel műveit, a könyv nem lesz olvashatatlan, a történetet ettől függetlenül is lehet követni, igaz, olykor meghökkentő irányokban folytatódik az elbeszélés menete.