Závada Péter legújabb verseskötete középkori misztikumtól homályos templom oltárképeitől jut el a fejlábú tengeri lényekig – mozgásban van a szöveg, nincs nyugvópont. A költemények rendre – címükben és motivikájukban – az inga mozgását és lendületét használják ki. A három, eltérő hosszúságú részre osztott verseskötet szabadverseken, máskor strófikus, szonetteket idéző költeményeken át közelít témájához, amely nem is lehetne más, mint a nyelv és a nyelven keresztül a költészet maga. Így jut el a testig, az emberi és az állati szféráig. S eközben a történelem, az európai kultúra, a kereszténység, a szexualitás – vagyis mindaz, ami a megismerhető világot lefedi – szintén szóba kerül. Forma- és képgazdag költészet, amely tudatosan építkezik, a költemények elkezdenek egymásnak is felelgetni, egy sajátos hálózatot alakítanak ki, amelyben a jelölők és a jelöltek, a szavak által önkényesen leigázott és fogva tartott valóság kerül napvilágra – ám eközben a szövegek nem feledkeznek meg saját nyelvi megalkotottságukról, a közvetítettség, a fátyol, ami a nyelvi jel és a valóság között feszül, maga is látható lesz, a költő játékos és invenciózus módon reflektál rá.