Kállay Ferenc, a magyar ős- és nyelvtörténeti kutatások korai képviselője már az MTA tagjaként jelentette meg egyik korai művét, amelyet annak a kérdésnek szentelt, hogy minek köszönhető, hogy a magyar nemzetiség – más keletről származó nomád népekkel szemben – fennmaradt. A nemzeti állandóság „bástya védfalait” a "vértiszta" leszármazásban, a nyelvben és a "constitutióban", azaz a politikai berendezkedésben látja. Tanulmánya első fele foglalkozik a magyar törzsek szövetségkötésével és a honfoglalással, melyeket a nemzetté válás első és elengedhetetlen feltételének tekint. Műve második részében a nyelvvel foglalkozik: a finn–magyar nyelvrokonság egyik korai pártolójaként az összehasonlító nyelvtörténet módszere mellett száll síkra, és a túlzott, bizonytalan jövevényszó-kutatás kritikusaként egyként száll szembe a magyarok őseit mindenféle előkelő népeknél megtalálni vélő etimologizálókkal és a szlávok kulturális felsőbbségét a szláv jövevényszavak létével igazolni kívánó tudósokkal. Munkájában tanúbizonyságot tesz kimagasló olvasottságáról; a kortárs angol, francia, német és szláv tudósok munkáinak jó ismerőjeként, pragmatikus és józan érvekre támaszkodva igyekszik rendet tenni a különféle nyelv- és őstörténeti elméletek dzsungelében. Az ezúttal reprint formában megjelenő karcsú munkája a magyar társadalomtudományi gondolkodás korai időszakának tanulságos dokumentuma.