A pszichoanalitikus praxist folytató francia költőnő könyve eredetileg a Horgonyfelvonás elnevezésű könyvsorozat darabjaként látott napvilágot. A sorozat szerkesztőinek célkitűzése az volt, hogy – meglepve az olvasót – a szavaknak új jelentést adó, a megszokott értelmezéseket elvető, a megfoghatatlant megragadó lírai köteteket gondozzanak. Emmanuelle Malhappe költészete éppenséggel a nyelv és a lehetetlenség találkozáspontját jelenti, ám ez a bravúr nem esztétikai, retorikai játék, hanem útkeresés a kimondhatatlan kimondása felé. Ahogyan a magyar kiadás utószavában A. Túri Zsuzsa írja: „A szerző (…) inkább lemond a nyelv hatalmáról, hogy szabaddá tegye a csendet. Nem meghatározni akar, hanem újra megérinteni azt, amit már elfelejtettünk: a név nélküli, nyelven túli érzékenységet”. Malhappe verseinek csöndje tehát nem hiátus, hanem lehetőség arra, hogy a régi és ismert dolgokat újra meg lehessen nevezni.