Emmanuelle Mahlappe nem ad képet az általunk észlelt világról, hanem megpróbál finoman terelgetni, a belső, még feltáratlan énünk felé. Nem a díszleteket énekli meg, hanem magát a ráhangolódás állapotát. Amikor két világ közt lebegünk. Amikor már elindult valami de még nem érkezett meg. Hogy milyen fontos az erre irányuló figyelem, azt mindenki maga döntheti el, mint azt is, hogy mennyire figyel ezekre a név nélküli sávokra, a varázslat pillanataira. a véletlen cérnaszálát az egyik valóságból a másik valóságba fonni elindulni onnan, ahol még fáj és megérkezni oda, ahol már látni lehet ahol a lélek megremeg a burkában mindent kockára tenni táncolni, amikor süvít a szél beszélni, amikor fenyeget a csönd helyett az átlátszóságot sóvárgó szem írni ajándékként mindenkinek az összes közönyt száműzve írni félúton mielőtt szóvá válna bármi de már megpróbálni a bőr mögé karcolni egy iránytűt testvéreinknek, akik utánunk jönnek. EMMANUELLE MALHAPPE, a nyelv és a lehetetlen, de anynyira kívánatos találkozás könyörtelen kutatója, először a 18. századi irodalmat é s a szövegpoétikát tanította a Sorbonne Nouvelle-ben, később pedig a pszichoanalízis gyakorlásával, Emmanuelle Malhappe mindig is írt, legyen szó színházról vagy novellákról, esszékről, rádiókrónikáról vagy költészetről. Verseit é s novelláit több nyelvre lefordították és folyóiratokban publikálták. Élve nyúzott költészete kísérlet arra, hogy egy kis életet vonjon ki a valóság magmájából, és hidakat építsen ott, ahol a szakadékok beszippantással fenyegetnek. A szerző eddig megjelent művei: „Női töredékek (a nőiség csendje)” Moresa Kiadó, „Gondolatok” sorozat, 2025 Marivaux: A szerelem és a véletlen játéka Flammarion GF, 1999, újrakiadás: 2023 A hattyúk magánya (novelláskötet) Gaston Baissette nagyprózai díj, 2012 Novellák és versek megjelentek francia folyóiratokban (Eaux vives, Souffles), valamint török lapokban (Artemis, Şiirden Dergisi) Ez az írás nem esztétikai játék, nem is személyes vallomás – hanem út a kimondhatatlan felé. A szerző nem kioktat, nem közöl: inkább lemond a nyelv hatalmáról, hogy szabaddá tegye a csendet. Nem meghatározni akar, hanem újra megérinteni azt, amit már elfelejtettünk: a név nélküli, nyelven túli érzékenységet. Ez a csend nem hiány, hanem lehetőség. A szerző nem lubickol a nyelvben, inkább eloldja a dolgokat a saját definíciójuktól, lemond a nyelv hatalmáról, hogy újra meg lehessen mindent nevezni, meg lehessen keresni. Feloldja a jelentéseket. Ez a lírai filozófia nem kívülről tekint az életre, hanem benne ül annak legfinomabb rétegeiben. Nincs irónia, nincs emelkedett póz – csak a lassú mozdulat, amely egy érzést mozdít meg, de nem akarja lezárni.