Az intézményes régészeti örökségvédelem Magyarországon csaknem kilencven esztendős múlttal rendelkezik: 1929-ben jött létre az első, mai értelemben vett örökségvédelmi intézményrendszer, és ekkor fogadták el - a korábbi sikertelen kodifikációs kísérletek normaszövegeinek felhasználásával - a legelső, átfogó régészeti örökségvédelmi és kulturális javakra vonatkozó kódexet, a közgyűjteményi törvény részeként. Gyöngyössy Márton régész, történész kötete a régészeti örökségvédelem kialakulását és jelenlegi rendszerének működését mutatja be, a tudománytörténet eredményeire alapozva, de jogi, jogtörténeti szemléletű megközelítéssel (a mű elsődleges forrásai így az egykori és a ma hatályos régészeti tárgyú vagy érdekű jogszabályok). Az első rész ismerteti a régészeti feltárási jog történetét, a római jogi előzményeken, a régi magyar jogszokáson, a 19-20. századi kodifikációs folyamaton és a szocialista időszak szabályozásán keresztül a rendszerváltást követő fejleményekig, kiemelten kezelve a 2010 óta történt változásokat és a 2016-os rendszerszintű átalakításokat. A második rész ismerteti a hatályos szabályozást, alapvetően a kulturális örökség védelméről szóló 2001. évi LXIV. törvény, valamint a kapcsolódó jogszabályok alapján. Olyan részterületeket érint, mint általában a régészeti leletek, a lelőhelyek védelme, a leletek tulajdonjoga, az ágazati irányítás jelenlegi rendszere, a feltárási és leletbefogadási joggal rendelkező intézmények vagy a régészeti feltárások egyes formái. A szerző ismertet néhány nevezetes magyarországi kincstalálást is, Decebál kincseinek megtalálásától (1543) az osztrópatakai kincsleleteken (1790), a nagyszentmiklósi (1799) és az ún. Seuso-kincstől (1980) az újfehértói aranyéremkincsig (2002). Az utolsó fejezet a nemzetközi változásokkal és azok magyarországi hatásaival foglalkozik. A kötet jogszabály- és irodalomjegyzékkel, valamint tárgymutatóval záródik. "www.kello.hu © minden jog fenntartva"