A II. világháború utáni erdélyi magyar irodalom immár legendásnak számító Forrás nemzedéke tagjaként az 1980-as években indult költő versvilága sajátosan sokszínű, a hagyományos irodalmi kategóriák felől nézve szinte „ellentmondásos” természetű. Hiszen magán viseli az erdélyi folklór tradicionális jegyeit éppen úgy, mint a mai kor nonszenszbe hajló abszurditását; a zaklatottságot kifejező szaggatott szövegformálást vagy a szavakkal való játékot; helyenként fékezhetetlenül áradó, helyenként meg szűkszavú. Időnként kevés szóval sokat mondó, máskor asszociatív, megint máskor sejtelmes, olykor szociografikusan pontos; egyszer fogalmi nyelven szól, máskor meg dalformában.