Boross Teréz Ilona olyan verselő, aki szereti megfigyelni a környezete jelenségeit, és ezekből kibomló gondolatait, hangulatait, benyomásait, véleményét, megállapításait önti rímtelen, de ritmikusan áradó verssorokba. Legtöbb költeménye konkrét tapasztalat: „Ültünk a takarón. / Pucoltuk a kagylót. / Fáradságos munka. / Fiaink és leányaink / halászták az Adrián. / Öt hetes kisfiunk / mosollyal az arcán / mellettünk szuszogott." (Hat fiú, négy leány) vagy "a nádas pihen / a Nap sugarai / eltűnőben / hirtelen sok ezer / madár táncol / a nádas felett / körbe-körbe" (Romlatlan). Többször mond súlyos ítéletet az ember mai életmódja fölött, egy hittel, szeretettel átitatott világról álmodik, ahol nincs bűn, nincs szegénység és kiszolgáltatottság. Korunk megannyi tünetét, gondját-baját sorolja elő, a bűnözést, a technikai civilizáció által rabságban tartott lélek vergődését, a folytonos gyűlölködést, a házastársi hűtlenséget, a pornográfiát, a drogokat, az anyagiasságot, a fogyasztói életszemléletet, a média manipulációit, az alakoskodást. Egy tiszta és áldozatos lélek fölháborodását, jajkiáltását, segítségkérését tükrözik a versek – sok esetben erős hangsúlyokkal, pamfletre emlékeztető fölnagyításokkal, szenvedélyesen és számon kérően, de mindig és jogosan és emberi hitelességgel: "nem adom / a lelkemet se cégnek sem pártnak / sem filmnek se színháznak / sem az ördögnek // de adom Neked Uram / örök hűség és élő szeretet / ti segítsetek engem"