A kötet címadó versében a búcsúzó költő a barátainak üzen, mondván: emlékét inkább gondolkodó agyukban, semmint érző szívükben őrizzék meg, mert a szív a fölkavarodó érzésektől megzavarodhat, a józan agy kiszámítható marad (Üzenet). Valamiképp ez a költői attitűd – a józanészre apelláló üzenetküldés, ha tetszik, hagyatkozás – jellemzi a vékonyka kötet egész anyagát. Az első ciklus (Élőlánc) a közügyi tárgyú versek csokra, ahol a költő a hitből és a politikából való kiábrándultságát fogalmazza meg (Megváltás; Ki az igazi magyar?), vagy a pálya széléről bekiabáló drukker életérzését: „Csak állok a pálya szélén / s kegyetlenül, fülsértő hangon / kiabálok, ordibálok a semmibe, / mert senki nem hallja / -- nem akarja hallani! -- / hogy miért a fájdalom bennem / és miért milliók szívében az aggodalom / a néplétért, az itt élő emberekért…” (Szabadon mehetek). Korábbi politikai elképzeléseinek, eszméinek semmibe hullása csalódással tölti el, és a gondolataival társtalanul maradó hűséges ember képét rajzolja meg magáról (Vonzás vége…). A második ciklus a címe szerint (Emlékezés) csakugyan emlékidézés, ahol bizonytalanul földereng a költő korán elhunyt édesanyjának alakja (Milyen volt?; Szülőanyám holt árnyéka; Kerestelek mindenütt), a homályból kirajzolódik a társak portréja. Ám e bizonytalan, szinte kontúrok nélküli képalkotás voltaképp a költő magány elleni küzdelmét jelenti, e küzdelem egyértelmű szimbóluma: „Reggeli ébredésem / a magány ébredése” (A magány ébredése). Úgy érzi, az ő sorsa az, hogy elsirassa társait, és minden búcsúvétel után még erősebben rátör a magány (Már két éve, hogy elmentél; Megjártad utad). Mindezekkel szemben a harmadik fejezet (Vannak még örömök) a csöndes merengésből fakadó derűt, az élet apró örömeit megéneklő darabok sora (A pilisvörösvári tónál Vannak még örömök). A további részek a költői számvetések különböző aspektusait tükrözik, a múlt – jelen -- jövő dimenzióját, az élettapasztalatokból származó mégis-reményt, az életút egészére visszatekintő mérlegkészítést és a búcsú helyzeteit, hangulatait. A költő rendre újraéli a múltat, hogy fölmérje: mit tett, mivel kell elszámolnia az életben. Aztán egy belenyugvó gesztus után újra csak a jövőre figyel: „Nem! / Az idő nem rendez el semmit! / Csak teremteni tud napra-napot: / boldog mát és várt holnapot; / teremteni születést és boldog ragyogást, / szerelmi ájulást” (Az idő). Minden rossz tapasztalat, bánat és keserűség mellett Drégely István újra és újra azt üzeni, hogy érdemes élni, mert minden új nap új lehetőséget sejtet, új reményt ébreszt (Huszonnégy éves; Volt utam). A költő érzelmekre és gondolatokra egyaránt hagyatkozó realista szemléletét csakugyan az üzenetküldés attitűdje határozza meg, a tanítás, a hagyatkozás szándéka. Ez versvilága szempontjából azt is jelenti, hogy bár rendszerint maga áll versei centrumában, mégsem ő, hanem az üzenet tartalma a fontos. Hangsúlya nem a maga életútjának tanulságain van, hanem az időben és térben elfoglalt ábrázolói pozícióján (Már késő lesz). Az utóbbi esztendőkben keletkezett szabad versek sora a sokszor szemérmesen takargatott, máskor csak finoman jelzett, ritkábban direkt vallomást tevő lírai alany megmutatkozása, aki a múló idővel arányosan egyre fátyolosabb körvonalú és tartalmú üzeneteket küld az olvasóinak. "www.kello.hu © minden jog fenntartva"