A ritkán szóló költő a szerelmes verseit gyűjtötte össze vékonyka kötetébe. Mint minden igazi verses kötetnek, ennek is megkomponált íve van, hiszen az első darab (Titkaink) még a gyermekkor első érzelmi megnyilvánulásának, a nemi érdeklődés első jeleinek megmutatkozását idézi föl, míg az utolsó költemény (Heltai: a Régi Nők című versét folytatva) az idősödő férfi szembenézése azzal, hogy előbb-utóbb búcsút kell mondania a gáláns kalandoknak. A kötet végén még arról is beszél, hogy azért vágyik hosszú életre, hogy a párját sokáig láthassa, ölelhesse (Kívánság!). Drégely István a kötet ciklusait úgy alakította ki, hogy a szerelem minden lehetséges lírai feldolgozásmódját bemutathassa; összegyűjtötte a nagy érzést épp csak érintő verseit (Érintések) és a szerelem forráspontját megjelenítő munkáit (Atomrobbanás volt az a szerelem…), azután az önátadás vallomásait (Ha osztható lehetnék egyként…), a vágyakozás darabjait (Sivatag-szomjúság…) és az időskori búcsúzás elégikus hangzású költeményeit (Ha egyszer megöregszem…). A versek sora alapján a szerző mindent tud a szerelemről, miközben olyan gondolatokat is megversel, amiket mások ritkán, például, hogy a beteljesülés gyönyöre és a szakítás gyűlölete nem is esik messzi egymástól (Volt idő). Melankóliával ír arról, hogy egy üres szobában tűnődve hallgatja a „nélküled-csendet” (Nélküled…), és illúziótlanul számot vet az idősödő emberek „páros magányával” (A magány), bevallja, hogy a pálinka kedélyjavító hatása oldotta meg a nyelvét, hogy elmondja érzelmeit (Hétszerelmes tenger). Drégely István sokféle gondolati formában, illetve számos alakzatban mutatja föl verseit, az ütemezőtől (Nagyon rég) a szabad versig (Féltékenység); érzelmi tekintetben az áhítatos vallomástól (Gyónó áhítatban) a kitörésig (Disputa), a nosztalgikus visszarévedéstől (Emlék) az erotikus képzelgésig (Mint Éva tiltott almája). Van, amikor szinte bántóan költőietlen (Vashoz kötődik a vas), máskor meg szárnyal és rajong (Lesz magunk csodája!). A versek többségében a párjához szól, vele vitázik és tőle követel: „Légy egészen az, aki vagy! / De parányit nekem is adj / magadból!” (Légy egészen az…). Olykor egy köznapi mozzanat fölvillantásával érzékelteti szerelmi kívánkozását (A csepeli HÉV-en), máskor valóságos jeremiádban fogalmazza meg a szakítás okozta kínt (Vergődés). Drégely István az idő és az érzelmi fokozatok skáláján mindent elmond a nagy érzés természetéről, ellentmondásairól és az ellentmondásokban is kifejezhető gyönyörűségéről. "www.kello.hu © minden jog fenntartva"