Az álneves szerző a kötetlen szövegalakítás híve, szabad asszociációkon, csapongó gondolattársításokon alapuló művében hagyja a szavakat, kifejezéseket, szintagmákat, szövegszegmenseket, fél- és hiányos mondatokat – többnyire nyelvtani kötöttségek, egyeztetések nélkül – szabadon egymásra torlódni. Művének 240 fejezete egyenként 3-3 tízsoros strófából áll, ez azt jelenti, hogy 7200 sorban tárja reménybeli olvasója elé asszociatív megállapításait, észleleteit, futó benyomásait és nagy ívű gondolatait és sejtetéseit. Ezek mindegyike szövegtöredék formájában jelenik meg, a strófák tehát fragmentumok egymásutánjából állnak, úgy, ahogyan föltörnek a szerző tudatából: „Így kőüreg rejted meg a Te Napod és Holdat. / A Te látta Ég-védte, ragyogtat-elvonulás vala. / Virágít körtánc Tél-tavasz: szív-közel földütem. / Esőcsepp-galaktika, által gyertyalángos bálon” (1/3.). A szerző ambíciója nyilvánvaló módon, hogy a tudat által befogható világ teljességét jelenítse meg a maga kusza bonyolultságában. Mind a természeti, mind az emberi univerzumot szeretné a maga teljességében és összetettségében megragadni és leképezni, ám e feladatra a nyelv a maga hagyományos grammatikájával alkalmatlan. De a szerző a célját így is megsejteti: „Lennie kell valaminek, mely túlin: »szelleme«. / Nem természeti rend, és nem is istenes való” (3/3.). Vagyis nem csak a teljességet, hanem azt a mindenen túli valamit, azt a csak gondolatilag föltehető szellemi univerzumot is szeretné megragadni. Mintha a teremtett világon túli, tán csak az énben rejtőzködő, de attól független univerzumot ábrázolná. Ez a szellemi kontextus az értelmezés szándékát involválja, ez ugyancsak kivehető a gáttalanul áradó szövegfolyamból. Vagyis a fölfogható világ képeinek rögzítésén túl a tapasztalatok és megérzések értelmezését is feladatának tekinti. Formai tekintetben szabadon áradó versfüzérről -- ha tetszik, világértelmező eposzról -- van szó, ugyanakkor számos helyen sorokon belüli rímekre, ritmikus ismétlődésekre figyelhet föl az olvasó. Ezek a finoman elhelyezett poétikai eszközök dinamikát adnak a parttalannak tűnő szövegáradásnak, a soroknak kialakul egyfajta sajátos lüktetése: „Senki nem tudta földre: lépteid kifordultak rögre” (7/3.); „Vén filozófus, végül hirdette: a kéket az égre. / Madárhang Golgotán-fészkére, visszatérve” (9/3). A létezés teljességét és e teljességen túli világ értelmezésének kísérletét jeleníti meg Leontin Med eposzi ihletésű és méretű műve. "www.kello.hu © minden jog fenntartva"