Az erdélyi születésű színművész és költő számára a vers maga a mindenség, "az a tünékeny állapot, amiben fölragyog a tehetség, a mindent magába rejtő lehetőség. A vers a lehetőségek végkielégülése" - írja A versről szóló bevezető szabad vers formájú esszében. Úgy véli, a költő egyetlen igaz gondolatvillanása, hiteles érzelmi föllobbanása egy pillanat alatt az örökkévalóság része lesz, vagyis az egyéniség nagy pillanata a mindenség és a végtelenség egyik alkotóelemévé válik. Ez a nagyigényű ars poetica, ez a mindenséget megérinteni akaró alkotói elszánás tükröződik Nászta Katalin csaknem minden versében. Kántor Lajos annak idején az "önelégedetlenség" költőjének nevezte, és lírájában a kereső nyugtalanság hajtóerejét figyelte meg. Ezek az alapvonások újabb verseire is jellemzők maradtak, ugyanakkor idők múltával kialakult a költőben a visszatekintés, még inkább az összegzés, a mérlegkészítés igénye, annak a fölmérésére: mire és meddig jutott az életben (Te tudsz engem, Uram; A tudás átka; Ütések kegyelme). Régebbi és újabb verseinek gyűjteménye föltűnően egységes gondolatiságot és érzelmi habitust mutat, miközben a szerző újra és újra meglep erőteljes képeivel, eredeti nyelvi fordulataival: "a halottak fölöltik füstarcuk / álomlázt hintenek / és körbeutaznak az éjszakában" (Zarándok); "kihullanak a fákból az erdők / a tenyerekből az arcok / szájakból a csókok / lemorzsolódik arcunkról a pír / gerincünkből kiesik a gerinc" (Néha). Nászta Katalin gyakran csakugyan a mindenséget, a világegyetem teljességét, a természeti és az emberi univerzumot szövi versbe, formálja - nem ritkán avantgárd módon és szürreális eredménnyel - képpé: "fehér nép jön vízen / kezében bambuszbot / nap-szél-színű szemmel a partszegélyen / messzi ködök fényével" (Vándorbőrű madárszavak). Versei hatásának egyik titka, hogy miközben rendkívül személyes, közvetlen hangon szól, aközben képes érzékeltetni a létezés, a tér és idő teljességét egyaránt (Feltámadás; Krónika; Civilizáció; Kacér sírfelirat; Időkút). Sokszínű, poétikai eszközökben gazdag, avantgárd hangoltságú, szürrealista képvilágú költészet ez, amelyet a rétegezett gondolatok, a sokágú asszociációk és az eredeti képalkotás egyáltalán nem bonyolult összefüggésrendszere jellemez. Ilyen szempontból érdemes megvizsgálni a lírai alany helyzetét is, aki hol szerelmes lány a múlt század '70-es éveiben, hol érett asszony az ezredfordulón; hol érző szívű lény, hol meg nagy ívű gondolatokat megfogalmazó, kristálytiszta gondolkodású intellektus; hol mikrovilágot megjelenítő analitikus, hol meg a glóbuszt fölmutató, a teljesség igézetében alkotó teremtő elme. Nászta Katalin gondolati lírája intellektuális izgalmakat bőven kínáló, sajátos nyelvi erőt fölmutató költészet - a kortárs magyar verselés figyelmet érdemlő értéke. "www.kello.hu © minden jog fenntartva"