A történészprofesszor 13 tanulmányában a magyar államszocializmus természetét, annak jellegzetes vonásait írja le. Nincs könnyű dolga, hiszen az 1945 és 1989 közötti bő fél évszázad alatt Magyarország népe volt „utolsó csatlós” (1945), volt „szabadságharcos nemzet” (1956) és a „legvidámabb barakk” lakója. Az előszóban megállapítja, hogy napjaink társadalmi folyamatai arra utalnak, hogy a magyarság nem idegenkedik az „államosított alattvaló” státuszától. Első írásában Vác város példáján mutatja be, hogy a háború – ezúttal a II. világháború – miképp mérgezi meg a lelkeket, az emberek milyen módon válnak részeseivé az embertelenségnek, és milyen erkölcsi, egzisztenciális csapdahelyzeteket rejtegetnek a háborús hétköznapok (Tevőleges és mulasztásos embertelenség). A további dolgozatokban – hozzávetőleges időrendet tartva – mutatja be a hazánkban 1945-ben kezdődött politikai folyamatokat, a „felszabadulásnak” nevezett szabadságtól való megfosztás 1945 és 1950 között fejleményeit, a parlamentarizmus korlátozását, a koalíciós pártok egymással elleni küzdelmeit a közigazgatás birtoklásáért, Rákosi Mátyás személyi kultuszának megnyilvánulásait, a koholt pereket, az ’50-es években lefolytatott káderezési eljárások menetét, a folyamatos ellenségkeresés és bűnbakképzés őrületét. Több tanulmányban foglalkozik a Kádár-korszakkal, a kor hatalmi elitjének szerkezetével, illetve az e kor iránt érzett nosztalgia természetével. A szerző az izgalmas politikatörténeti témákat számos elsődleges és másodlagos forrás, statisztikai adat segítségével dolgozza föl, ám mondandóját olvasmányos formában adja közre. Gyarmati György szerint az államszocializmus Magyarországon 1950-re nyerte el stabil formáját, ettől kezdve működési mechanizmusa lényegében változatlan maradt, miközben számos irányváltás történt. A szerző a hazai viszonyok beható tanulmányozása közben rendre utal az éppen aktuális nemzetközi helyzetre, így a hidegháború történéseire, a Szovjetunió és a szocialista tábor befolyására, vagy az ideológia és a kommunikáció stratégiai kérdéseire. Különösen izgalmas, ahogyan föltárja a ’60-as évek kádári konszolidációjának részleteit, megállapítva, hogy nem a magyar rendszer volt enyhültebb a többi szocialista országénál, csak azért érződött enyhébbnek, mert a kádári vezetés úgy irányította az országot, mintha az egy szocialista betéti társaság lenne. A lábjegyzetekkel kísért, táblázatokkal, grafikonokkal szemléltetett tanulmányok az igényes tudománynépszerűsítés színvonalán adnak képet a magyar szocialista rendszer sajátos vonásairól, nemzeti jellemzőiről. "www.kello.hu © minden jog fenntartva"