Szepesi Zsuzsanna kötete jól mutatja, hogy a költészet egyszerre képes tükrözni a természet törvényeit és az emberi lét szimmetrikus vagy éppen hektikus mozzanatait, az ellágyulást és a duhaj indulatokat, a szabályos körforgást és a váratlan kitörést. A lét teljességének megjelenítése elsősorban természeti ihletésű verseiben jelenik meg. A kötet első, Természet című ciklusa nem pusztán az évszakok körforgását vagy a teremtés nagyszerűségét jeleníti meg, de visszaadja természet és ember viszonyának milliónyi relációját is: „Megtorpant a múló perc, s én állok a fa alatt -- / messze lüktet a világ, / fogva tart a pillanat” (Avartakaró). A hulló őszi levelek képében megjelenített ősz toposzának hátterében földereng az emberi sors megannyi jellemzője: az augusztusi csillaghullásban a szerelemes vágyat ábrázolja (Július végi ősz); számára az ősz nem egyszerűen az elmúlás jelképe, de a meleg téli otthon idilljének ígérete is (Csendes őszön). Az elérkező tél az ünnepek fényét árasztja a lélekre (Búcsúját siratja az ősz), a tavasz pedig a lélek megújuló fölüdülését hozza el: „Csábít a puha éj / -- neszeit fülelem -- / tavaszi mámorban / hazaértél velem!” (Tavaszi mámorban). Szilágyi Zsuzsanna képgazdag természetlírája sajátos szóhasználattal fejeződik ki, egészen egyéni szóképeket, szintagmákat alkot: „jéggé vált arany” – írja a vihar dúlta tájról; a város szennyét jótékonyan elfedő havazásról pedig így ír: „Avarlepte szeméthalmok / megbújnak tavaszig, / széppé válik a rút parlag, / amikor havazik” (Agónia?). Természetábrázolásának gondolat- és képgazdagságát, poézise eredetiségét a többi tematikus ciklus (Szeretet; Sorsok-jellemek; Anyám volt; Tűnődések – gondolatok) darabjai nélkülözik. Mintha a természeten kívüli élmény, a verset teremtő ihletés ereje csekélyebb lenne, és a költőiség hiányát sablonos fordulatokkal, ismételgetett toposzokkal pótolná. És mivel a vers gondolata nem szárnyal, a versnyelv is meg-megbicsaklik: „Betegség hagy nyomot / köznapon, ünnepen / sötét árnyat vetve, / és a szív megretten” (Anyák napja 2014); „Nem szór átkot szívem, / nem gyűl’ a vád – semmi, / de azt kérdi folyton: / miért kell így lenni” (Akkor nem félek). Szepesi Zsuzsanna finoman érzékeli a természet nagyszerűségét és képekben gazdagon, eredeti stílusban ábrázolja a természet nagyszerűségét átélő ember áhítatát, de az emberről magáról, érzelmeiről és gondolatairól mintha a közhelyek újramondásánál nem jutna tovább. "www.kello.hu © minden jog fenntartva"