Mészáros László a született költők, a poeta natusok közé tartozik, amit nem az bizonyít, hogy Ratkó József fölfigyelt a 13 éves pályakezdőre, hanem az, hogy költőként tekint a világra és versben ábrázolja azt, mert számára a látás és a nyelv költői. Rendkívül hatásos képekkel és erőteljes nyelvezettel szól – ennek tudatosításához elegendő egyetlen versét elolvasni: „Ez az ősz annyira hideg, annyira más, / madárszárnyakra torzul a vonulás. // A kihűlt fák ágai visszacsengetik / a hívó némaság rezzenéseit. // És meleg ajkadról, miként a nevem, / halott szirmokba hajt ki a végtelen.” (Idegen ősz). Mészáros László valószínűleg ösztönösen talált rá arra az erőteljesen szóló, elégikus hangulatú, jambikus lejtésű formára, amelynek belső ritmus ad lágy dallamú dinamikát, egyéni szófűzése ad különös hangzást és erős képisége fölidéző hatást. Szinte minden szintagmája, fordulata, szóképe egy-egy önálló költemény, kikezdhetetlen keménységű és elbűvölő formájú lírai kristályszemcse. „Emlékszel? A világítótorony / közönnyé szentelt ragyogása felvillant / a szőke fodrokon” (A tengernél); „Mintha csak ölni lenne kedve, / vihar jő, s mint ezernyi penge, / a csend eleven húsába nyesnek / az aprócska, beteg akáclevelek” (Akkorra…). Hatásos szóhasználata sosem tolakodó, magamutogató, de belső erőktől feszülő; versbeszéde nem különcködő, mégis egészen egyedi; ritmusa nem zenei hatású, ámde magával ragadó. Az élet minden apró látványelemét és mély gondolatát rendkívüli kifejező erővel képes láttatni, miközben versbeszéde egészen természetes lejtésű, magától értetődő és könnyeden elegáns: „Hiányod parttalan tengerében / zátony-élmények és evidenciák, / S már nem a mérhetetlenség fojtogat, / nem is a mély, hanem a csobogás” (Ami bizonyos). Extázis nélkül képes különös gondolati izgalmat és érzelmi feszültséget kelteni: „az idő csak lihegő állat Isten vágóhídján, / s közöttük a földízű vér monstranciává kövül” (Felemás vétek). Verseiben együtt és egyszerre szólal meg a táj és a szerelem élménye, mert egymást fűti át látvány és gondolat, az érzés és sejtés, vágy és illúzió; mintha együtt szólna több szólam, így építi föl tisztán hatásos, evokatív képeit. „Égesd el ezt a verset, legyen irgalom! / Lásd, ami ezután belőlem megmarad, / felszegelt árnyék a meszeletlen falon! / És alkonyi szélben az is lángra kap” (Égesd el…). Mészáros László verseinek kötete a kortárs magyar költészet fölfedezésre váró értéke. "www.kello.hu © minden jog fenntartva"