Többen és sokszor megállapították: ha Shakespeare csak százötvennégy szonettjét írta volna meg, akkor is a világirodalom legnagyobbjai közt tartanák számon. A drámaíró ugyan elhomályosította a költő, a szonettíró Shakespeare-t, ám a művek magukért beszélnek: a szonettek nemcsak külön-külön adnak feledhetetlen esztétikai élményt, nyilvánítanak ki hatalmas szenvedélyeket, küzdenek szerelemmel és halállal, a szexus pokoli és édeni kihívásaival, szembesítenek a hírnév és az egyéniség megvalósításának kollízióival, de együttesük valóságos verses regényt is ad, jól elkülöníthető szereplőkkel és epikus áradással.