Somlyó Zoltán a 20. század elején kibontakozó modern magyar költészet egyik meghatározó alkotója volt. Az ő 1902 és 1937 között, tehát életében megjelent 13 verses kötetének teljes anyagát tartalmazza ez a gyűjtemény. Mint tudjuk, a költő hányatott élete a munkásságát is erősen befolyásolta – nem véletlenül nevezte őt Karinthy Frigyes „átkozott költőnek”. Első versei a századvég szecesszióját képviselték, azután hatottak rá a nagyváradi Holnap költői, illetve Reviczky Gyula, majd a Nyugat első nemzedékének néhány tagja. Később, az 1920-as évektől kezdve egyre rutinszerűbb lett a lírája, és talán Heltai Jenőével vagy Emőd Tamáséval mutat közeli rokonságot. Sokféle témában és igen széles hangskálán szólalt meg; egyként jellemezte versvilágát a magányos tűnődés és a fojtott erotika, a bohém anarchizmus és a művészi öncélúság, miközben van néhány szociális érzékenységről tanúskodó darabja is. Alaphangja mégis a rezignáció, a lemondás, a beletörődés, a melankólia. Pályája első felében jeles formaművész volt, aki remek képeket alkotott: „Hajamba térdel az alkony, / ez a szerelmes pogány szatír. / A derekán sokhangú csengő / a dús hajnalokba visszasír” (Hárman az utcán). Mégis folyton a magánnyal, a kivetettséggel küzd, már első kötetében úgy ír magáról, mint egy hajótöröttről: „Erre vetettek! Itt a helyem, / mint kényszerű bóknak a bálban. / Tavaszok omlatag szobra vagyok / a Mária utcában” (A Mária utcában). Kiterjedt lírai életműve azonban egyenetlen: számos verse irodalmunk klasszikus értéke, zseniális alkotás; viszont jó néhány darabja rutinból írt, közhelyes, megbicsaklott ritmusú darab. Némelyik műve megrendítő, némelyik könnyed sanzonra emlékeztet, csak éppen a szomorkásabb fajtából. Az 1920-as években már valami magára vett költő szerepet alakít, szándékoltan játssza el a pénztelen, minden rendszeres munkára alkalmatlan bohém figuráját, a társadalom peremén vegetáló, meg nem értett művészt, aki már-már gyönyörűségét leli a szenvedésben. Afféle pesti kávéházi bölcselő lett, akinek mindenről és mindenkiről van véleménye – nem véletlenül volt igen jó barátságban Karinthy Frigyessel --, aki ugyanúgy hozzászól az istenhit dilemmájához (Megbeszélések az istennel), mint a szerelem dolgaihoz (Szalagok). Életében és életművében ott vannak a 20. századi történelmi fordulatok lenyomatai is, az I. világháborúé meg a forradalmaké, de ezekről szóló versei inkább a kor kívánalmait mutatják, semmint saját meggyőződését, és rendszerint rutinból íródtak. A két világháború között már kevesebb verset írt, érezte, hogy eljárt fölötte az idő (Haldoklás), noha alig volt ötvenéves; inkább műfordítással foglalkozott. A kötet mindenképp elhelyezendő nagyobb szépirodalmi gyűjteményekben, hiszen ez az első olyan teljesség igényű kiadás, amely Somlyó Zoltán összes kötetben megjelent versét egységesen tartalmazza. A Versek I. az Ünnepi Könyvhét alkalmából látott napvilágot. "www.kello.hu © minden jog fenntartva"