Az irodalomtörténészként is ismert költő második verses kötete mintha a romantikához való visszafordulást mutatná. Ahogyan a 19. század elején a romantika heve szétfeszítette a klasszicizmus kereteit, Mesterházy versvilága is teli van „szélsőségekkel”, azzal a különbséggel, hogy amíg a romantika patetikus volt, ő ironikus, groteszkbe hajló. Mindjárt a kötet elején, az első vers fölütése drámai erejű: „Úgy térek majd vissza közétek, / hogy előtte meghalok. / Szebb leszek, mint az iszonyú / angyalok” (Úgy térek majd vissza). Hatalmas lírai egójával szinte teljesen kitölti a maga költői glóbuszát, közben fokozza a már fokozhatatlant: „Én úgy térek majd vissza közétek, / hogy fényesen ragyogok. Szebb leszek, mint / ahogy emlékeztek…” Mesterházy csaknem minden képe visszavezethető valamilyen romantikus narratívára: „Milyen szép bír lenni a szív, amikor vacog” (Milyen szép bír lenni…); „Imádkoznék én hozzád, de tudod, egyáltalán nem hiszek benned…” (Imát próbálok); „Feléltem magamból mindent” (Mennyből, padlóról). Gondolati és érzelmi szélsőségek, nagy szellemi és indulati távolságok közötti oszcillációk jellemzik a verseket, amelyek némelykor parttalan áradású vallomások, máskor pompásan ütemezett, rímes darabok (Halálhoz nappal; Szívérzés van). Valami fékezhetetlen lendület, gondolati és nyelvi dinamika árad a verseiből: „minden sorodra írok egy másikat. / sorozatosan másokra hárítok / minden szépen szabott kilengést. / megkapod a szívbe és kész és felkelsz és jársz…” (lázársz). Külön ciklust szentel Tandori-átiratainak (Mennyből, padlóról), majd a kötet két utolsó fejezetében (Néha átereszt; Soha nem hallott bálnák hangja) egyes szám első személyben érvényesíti valóságlátásának iróniáját. Hol magáról szól, hol mást szólít, de valamiképp a romantikus felhangú szívbéli érzéseket jeleníti meg 21. századi tónusban, olykor ironikus, olykor elidegenítő effektusokkal (Szívizomjáték; … lököm fölfelé; A szívnek az a fele). Verseinek alanya egyszer sír, máskor megroggyan, megint máskor az ég felé nyújtja a karját, de mindenképp egész lényével feszegeti a kimért, szokott és mértékekben gondolkodó élet határait. Eközben valami csinált naivitással rácsodálkozik a létezés köznapi kellékeire és rutinos mozdulataira (szárítókötél; igazolványkép; háttal előre; buszjegy). Mesterházy lírai alanya teli van akarással, nagy szándékokkal, de röpte, álma, vágya a valóságban mindig félbe marad, éppen úgy, ahogyan verssorai is törten maradnak, vagy enjambementtel folytatódnak. Az ego fölszárnyal, nekiiramodik, elrugaszkodik, aztán egy groteszk mozdulattal, mindenki értésére adja, nem is volt komoly a szándék, csupán játszott, mímelte a lendületet (fúga-remix; Imitt-álom). Mintha ez a költészet annak példázata volna, hogy a 19. századi romantika lendülete megtörik a 20. század iróniáján, hogy létrejöjjön egy 21. századi játékos, kissé groteszk versvilág (XXI.) Így Mesterházy Balázs múltat és jelent egybeszövő, egyéni hangú érzület-lírája kihagyhatatlan értéke kortárs líránknak. "www.kello.hu © minden jog fenntartva"