Mesterházy Balázs lírai és filozofikus arcát mutatta meg legújabb kötetében, melynek mikronovella hosszúságú prózaversei a mediterrán életérzést párosítják az emberi kapcsolatok, illetve a megélt valóság transzcendenciája feletti ujjongás tapasztalatával. Finoman szőtt sorokat talál az olvasó, ha kézbe veszi a Mediterrán-állandót, amely – ahogy a cím is sugallja – a Földközi-tenger időtlenségét, a tenger által felbomló individuum elemi élményét bontja ki. A kötet tétje nem kevesebb, mint értelmet találni az értelmetlenségben, s a rohamosan múló időt megállítva az élet lényegi oldaláról is lerántani a leplet („Mintha mégis, bár értelme, célja nincs, de érdemes volna élni”). Gigászi kísérlet, amely éppen az e kísérletbe oltott vágyakozás lírai megragadása révén tesz szert művészi többletre. A kódolt, előre látható sikertelenség ugyanis nem von le semmit a kötet értékéből, a próba mint emberi állandó önmagában megnemesíti a próbálkozót. Barangolni a mediterrán városokban, zsúfolt, sikátorszerű utcákon, figyelni a kiterített, száradó ruhák között átszűrődő napfény szemtelen játékát – ezt ígéri Mesterházy Balázs kötete, s valóban, ahogy belelapozunk ebbe a lírai útinaplóba, egy csapásra ott lehetünk a kabócák idegtépő, mégis éteri zsongásának közepén: „A kabócák monoton zaja szinte kaparja az ember bőrét”.