A magyar sorskérdésekkel szinte megszállottan foglalkozó Szabó Dezső előbb Az elsodort falu című nagyregényében (legutóbb: 201606182) vetett számot - monumentális regényszerkezetet alkotva és briliáns megérzékítő-nyelvi erővel - azzal a problémával, amely egész későbbi közírói-pamfletírói munkásságának a gerincét képezte: a magyar értékek, tehetségek és áttételesen a magyar sorsok megállapíthatatlan pusztulásának problémájával. Ilyen értelemben e kötet a befejezetlenül maradt Megered az eső (legutóbb: 201606183) gondolatkörének kiterjesztése; ezúttal nem egy család tagjainak élettörténetét követi, hanem három, egymástól messzi induló, később összeszövődő, majd tragikusan bevégződő életpályában láttatja a magyar tehetség, a magyar géniusz sorsszerű pusztulását. Az előzményeihez hasonlóan nagyszabású epikus vállalkozás két férfi főhőse közül az első Boór Bálint, a sümegi származású nemes, egy nagy múltú nemzetség utolsó sarja, a zseniális szobrász és kiváló politikus, a magyar szellemi értékek megtestesítője. A másik hős, az Erdélyből Pestre szakadt fiatal költőzseni, Baczó Mózes, aki a nemzeti irodalom nagy ígérete. Kettejük között él a fiatal tanárnő, Katica, aki előbb Baczó menyasszonya, utóbb Boór Bálint szerelmese. Hármójuk összefonódó életpályája tragédiába fordul - a két istenáldotta tehetségű férfi elpusztítja magát. Boór Bálint és Baczó Mózes életét egyaránt az idegenek siklatják ki: a tehetséges képzőművészt magyarság- és faluvédő munkája miatt zaklatják, majd juttatják börtönbe, és később arra késztetik, hogy elhagyja hazáját; a fiatal költőtől pedig egy kiadói hiéna egyetlen bő vacsorával akarja megszerezni verskötetének kéziratát. Boór Bálint Bretagne partjainál a viharos tengerbe vész, Baczó pedig - miután szerelmesében is csalódnia kellett - önkezével vet véget az életének. A regény egyszerre viseli magán a grandiozitás és a túlhajtottság jeleit. Egyfelől csakugyan dantei mélységű pokoljárás látomása, melyben fölsejlik a 20-as évek magyar társadalmának képe; másfelől belengi valami avíttas romantika, pátosz, miközben szerkezete inkább epizodikus, és nem érvényesül az az "acélszerkezetű regényboltozat", amelyet a szerző oly büszkén emleget a kötet előszavában. A művet egyszerre jellemzi tehát korszerűség és régiesség; összességében csak Tolnai Lajos sötéten látásához mérhető a Segítség! világképe, életérzése, tónusa, mondandójának időtlen komorsága: minden fejezete egy-egy korbácsütés a magyar valóság megannyi visszásságán, ugyanakkor van benne valami csináltság, a városból az elképzelt faluba visszakívánkozó intellektus testetlen vágya. Ami viszont egyértelműen zseniális és utolérhetetlen, az az író alakábrázolása: figurái életteliek, eredetiek, egyszerre tipikusak és rendkívül egyéniek (pl. a kávéházi figurák, egyetemi tanárok, szerkesztők, kiadók, bírák, miniszterek stb.). Az egész művön két irály fut végig, a társadalomkritikai gúny és szigor és a magyarság áhítatos szeretete, kiegészítve az író önimádatával, nárcisztikus érzelmeivel. E mű is tükrözi Szabó Dezső sajátos, barokkosan gazdag expresszionizmusát, hatásos fölidéző erejét, sodró nyelvi lendületét, lebírhatatlan epikai áradását. A könyv megjelenése óta - immár több mint kilencven éve - sokszor volt viták tárgya; most is lesznek ingerült támadói és elkötelezett hívei, de - ismerni mindenképp fontos, hiszen 20. századi epikánk egyik legmarkánsabb jelensége. "www.kello.hu © minden jog fenntartva"