Haagen Imre legújabb, immár harmadik verseskötetében a lírai én komor sötétségből tekint a fénybe; a verseskötet a mindenséggel, az elmúlással, egyáltalán a mindenkit érintő, megkerülhetetlen egzisztenciális kérdésekkel, és azok konkrét lelki és testi tapasztalataival kénytelen megharcolni. E lelki küzdelmek, éjszakai, gyötrelmes órák szülte verejtékes gondolatfutamok köszönnek vissza Haagen verseiből. A kötet nyitó darabja azonnal a jelentésadás dialogikusságából indul ki, miközben játékba hozza a rejtőzködő lírai ént. A költő eggyé válik a mindenséggel, a természettel: „Tűzgolyó, vízesés és anyaföld vagyok. / Meg az esőfelhők felett a csillagok.” Majd az olvasó tekintetét rögtön a legkisebb léptékre irányítja, a realista, mindennapi pillanatokra: „Nedves kéreg vagyok a kidőlt fán, / Egy cseppnyi bor az üveg nyakán.” Végül kiderül, hogy a lírai én csak a vélelmezett másikon keresztül valósulhat meg: „A titkod vagyok. És a félelmed. / Egy sóhaj és egy lélegzet.” A vers akár önmegszólítóként is olvasható, s ebben az esetben a lírai én magához beszélve keresi helyét a mindenség különböző szintjein.