Szebényi Ildikó a ritkábban, szórványosabban megszólaló költőink közül való. Talán azért is alakult ki a termékenyebb időszakok és az elhallgatások periódusának rapszodikus váltakozása, mert a költőnőt egész pályáján a bizonytalanság kínozta: „Én most is, mint cirkuszi mutatványos, mintha két kötélen egyensúlyoznék váltogatva. Alattam nincs védőháló, előttem sehol a végállomás. Talán ez a sorsom: ez a kettős világ, a meg nem érkezés, az örökös átjárás egyik énemből a másikba”. Ezt a bizonytalan életérzést hasonlatban így fogalmazza meg: „Mint kötéltáncos / lebegek önmagam / és önmagam / között” (Csak halál). Egyik élete a vidéki tanítóé, a másik a világba tárulkozó költőé; egyik élete a zárkózott magány, a másik a föloldódás, a kiterjedés, az integráció. Az előbbiről így ír: „Vasfogú magányban / vergődöm évezredek óta, / szívemen tonnás kövek” (Nem találtam); az utóbbiról, a világban való föloldódásról meg ekként szól: „Szivárványba burkolódzom, / a legszebb színekbe, vérem / felfrissítem, szemem kifestem, / legyek méltó az ünnepekre” (Legyek méltó). Verseinek alapvető tónusa azonban a magány fölpanaszolása, a betegségtudat (Őseidtől), az elhagyottság és a becsapottság (Gondolj vissza) és a földöntúli, transzcendens értékekbe való kapaszkodás (Nem tudom megszokni), meg az igazi társra találás vágya (Ne mondj semmit). Sokszor fordul a magyar és az egyetemes művészet nagyjainak példáihoz, Csoóri Sándor, Ferenczy Béni, Mednyánszky László vagy Van Gogh művészetéhez, hogy belőlük kiindulóan, általuk megerősítve ábrázolja a maga „kötéltáncos” életérzését. A kötet három ciklusát úgy is fölfoghatjuk, mint a viviszekció variációit, hiszen azt vallja: „Aki ír, meztelenül fekszik / a boncasztalon, vakító / fények alatt teríti ki magát” (Nem kér). Életérzése a bágyadt októberi fény hasonlatával írható le, miközben a belenyugvás finom elégiáit fogalmazza meg (Októberi fény; Nélküle; Roskadozni; Csak bú és fájdalom; Szüntelen hallom). Igyekezete olykor abban merül ki, hogy veszteségeit igyekszik túlélni (Kővé változtatták; Nincs kinek susorogni; Hogy élem túl?). Szebényi Ildikó a fájdalom, a csöndes lemondás, az elmúlásba való belenyugvás halk szavú költője. Erénye, hogy ezt olyan szép ívű, elégikus lejtéssel ábrázolja, amely sosem sablonos, sosem hat ismétlésnek, hiszen valódi érzések, megszenvedett emóciók fűtik át verseit, versnyelve is választékos. Az érzelmek őszinte megjelenítését nagyon tudatosan szigorú formai keretek között tartja; kulturált nyelvvel, kifinomult stílusban vall az érzéseiről, de minden esetben megjeleníti azt az aurát is, hogy nem csak a maga nevében beszél. Legnagyobb elkeseredésekor is azt vallja, hogy kell egy társ: „Egyedül nem tudjuk leölni / a mamutot, nem tudunk tüzet / csiholni, és nem tudunk egyedül / nézni az égre, az örök messzeségbe” (Nem tudunk egyedül). Vagyis a kötéltáncos, miközben védőháló és végállomás nélkül egyensúlyoz a magasban, valahonnét segítő kezet remél. "www.kello.hu © minden jog fenntartva"