Zoltán Gábor új esszékötetében a tőle megszokott kíméletlen nyíltsággal tárja elénk az elmúlt években fölfejtett történetszálakat. Szövegeiből nemcsak a nyilasok földrajzi és szociális hálózatait érthetjük meg jobban, de a jelenünkig hatoló búvópatakokat is. Akár egy köztéri szobor, akár egy ismert műdal, egy épület vagy évszám a kiindulópontja a nyomozásnak, az olvasó hirtelen az addig ismertnél sűrűbb térben találja magát, megtorpan. Hiszen Zoltán Gábor esszéi maguk is botlatókövek: anyaguk, a nyelv segítségével hívják fel a figyelmet, és késztetik emlékezésre és gondolkodásra azt, aki nem fordítja el a fejét. Az esszék másik felének tárgyai olyan írók és művek, amelyek valamiért kitüntetetten fontosak a szerzőnek. Sajátos látásmódját természetesen ezek az írások sem nélkülözik. A Mészöly Miklósról, Kertész Imréről vagy éppen Arthur Schnitzlerről gondolkodó esszéista így – óhatatlanul és szerencsére – saját szellemi portréját is megrajzolja.