„Egyetlen könyvet ismerek behatóan, azaz mindennel együtt, ami és aki vagyok: a Bibliát. Szilánkos töredékek és nagy ívű elbeszélések, istentelen családtörténetek és sötét szerelmek: egy cenzúrázatlan, véres és boldog megváltástörténet dokumentuma” – írja egyik vallomásában a kolozsvári költő. Ugyanezt elmondhatta volna a maga költészetéről is, hiszen lírája hivatásának a megváltást tekinti, amely – bármiről is szóljon aktuálisan – mindig a metafizika, a létértelmezés irányába mutat. Szóljon az emberek és emberpárok egymásrautaltságáról (Csak egymásra), a halálra készülődésről (Halála előtt a ház), az úton levésről (Átszállások), netán az emlékezésről (Fölmerül még az arc) – a költő a létezés végtelen, legalább is beláthatatlan dimenziójában mozog, folyton a metafizika univerzumára utal, miközben a való, földi élet óriási távolságait is bejárja a Duna-deltától Chicagón át Koreáig, Budapesttől a Vörös-tengerig. Utazásai nemcsak térbeliek, azaz horizontálisak, de vertikálisak is, hiszen a földön nyomorultul tengődő hajléktalan mikrovilágától a bibliai világ messzeségéig jut el (Mózes temetése). Verseinek szinte állandó motívuma a transzcendencia, de e kötetben külön ciklust szentel istenes verseinek (IV.). A 16-17. századi reformátorok, prédikátorok hevületét idéző, de nagyon is 21. századi gondolatiságot, illúziótlanságot tükröző verseiben szinte a bibliamagyarázatok stílusát eleveníti föl (Kr. e. vagy Kr. u.; Úgy tűnt el; Szemügyre vettem minden művemet; Kánai vödrök; A szikárius Júdás búcsúlevele). A hit magasztossága, a gondolat ívelése, a lélek szárnyalása azonban olykor megbicsaklik a földi élet buktatóin: ”A dolgok vége meg az időé / Minden, csak nem hatalmas. / Zuhanó, nyálkás árfolyam, / sötétszürkében tobzódó színek, / szemcsés szél, néma karistolás” (Semmi látnivaló). Visky András az embert úgy ábrázolja -- minden gyöngeségével, esendőségével és nyűgeivel együtt --, hogy az evilági és túlvilági lét kettős dimenziójába helyezi, ám ami így keletkezik, azt nehéz lenne pusztán vallásos költészetnek nevezni. Számos verse a földi lét és az égi lét átjárásáról, összeköttetéséről szól (Idős vagy?; Két sírkőre; Zsoltár Balassa Péter halálára; Látván az idő), vagyis az emberi létezés lehetőségeiről és korlátairól. Költészetének másik – formai – sajátossága a testesebb versalakzatok, a poémák művelése (Több gondom volt magával a testtel; A történet vége: a régi Isten; A fogadás). Ezekben az elbeszélő elemekkel gazdagított gondolati művekben is az élet és halál, a kettő közötti átmenet örök kérdéseit vizsgálja, legyen szó a múltban gyökerező román-magyar ellentétekről, a holokausztról, rendre a mulandóság gondolatára lyukad ki, a minden emberi és művészeti törekvést lezáró, de a léleknek szabad utat nyitó halálnál köt ki: „Krisztus az Olajfák hegyén. Berlin, lebombázták. Berlin, Berlin…! / Elveszett” (Caravaggio elkészíti az eltűnt képek leltárát). Visky András transzcendens dimenziót megnyitó költészete a formák, alakzatok, intonációk, a ritmus teljesen szabad alkalmazásával jön létre; a költő a szellemi és poétikai kötöttségek megtagadásával hoz létre gondolati izgalmat és formai dinamizmust. "www.kello.hu © minden jog fenntartva"