Zámbó Tamás kisprózái a hétköznapok látszólag szimpla felszíne alatti emberi viszonyokat tárják föl, a családi, munkahelyi, szomszédsági kapcsolatok sokszor kusza, máskor összefonódó hálózatát. Az író belemerül a jelenségek, körülmények, okok és következmények aprólékos ismertetésébe, olykor csupán utal az emberi viszonyok sors kiszabta vagy személyfüggõ sajátosságaira, miközben finoman érezteti a nehéz életû szereplõi iránti empatikus vonzalmát. A köznapiság és a különösség mezsgyéjén játszódik a Semmi rendkívüli című elbeszélés, amelynek fõszereplõje, a demens asszony tudatában összekeveredik a valóság néhány fölfogott eleme, meg az emlékezések és látomások képsora. A lehangoló helyzet biztató lezárása, hogy a család hamarosan új taggal fog gyarapodni. A Még egy tánc Károly bácsija minden nap az idõsek otthonában ebédel, ide tartva fölidézi a hajdani kultúrházi táncestek arcait és hangulatát. Az utolsó szoba is az idősek otthonában játszódik, ahol egy asszonyt át kell költöztetni másik helyiségbe, mert a szobatársa megállíthatatlanul zokog férje, Károly halála miatt. A Sztrájk fõszereplõje, az idõsek otthonában dolgozó Jutka az ápoltak és a kollégák arcát idézgeti, miközben arról ábrándozik, milyen jó lenne tóparton lakni. A papa hordói is múltidézõ történet, amelyben a hátramaradottak az ihatatlan lőréket előállító nagyapára gondolnak, de úgy, milyen rengeteg munkát jelképeznek ezek az árván maradt hordók.