A négy negyedre osztott harminchárom esszé együttese három témáról szól: a zenéről, az életről és a kettő kapcsolatáról. Miután a könyv tudós szerzője „zenei mindenevő”, szabadon kalandozik a zenetörténet korszakai és stílusai között, ráadásul imponáló fölkészültségről tanúskodó írásai személyes hangvételük spontaneitásával és csevegő stílusukkal igazán hatásosak. Az első negyed (Zene, élet) írásainak egy része is vallomásos darab; ezekben például arról ír, hogy Mozart 243. születésnapján halt meg az édesapja, aki Csajkovszkij rajongója volt, de már nem érhette meg fiának a zenei hivatás melletti elköteleződését. Fölidézi, milyen izgatottan kezdett zenetörténetet tanítani a Zeneakadémián, majd megjegyzi, hogy e tárgy oktatásának szépsége és nehézsége ugyanaz: a zenei jelenségek illusztrálására rengeteg példa-mű áll az oktató rendelkezésére, a bőség zavara nyomasztó. Napjaink zenei életébe ad bepillantást az az írása, amelyben egy nemzetközi fölmérés adatait ismerteti, miszerint 2017-ben a világszerte legtöbbet játszott komponisták Mozart, Beethoven és Bach voltak. A második negyed (Régi zene) a címének megfelelően hajdani zeneszerzők (Jacquin des Prez, Bach, Liszt Ferenc) emlékét idézi; érdekességként szó esik a zenei átiratokról, meg arról, hogy bizonyos ritkán játszott operák egy-egy részlete viszont „sláger”, mint Rimszkij-Korszakov A dongója.