Révész Emese művészettörténész, a PPKE oktatója régóta foglalkozik a 19-20. századi magyar képzőművészettel, azon belül is főleg a sokszorosított grafika történetével. A jelen, nagyalakú, kiállítási katalógusként is funkcionáló, Mese, mítosz, história című kötete az általa Balatonfüreden, a Vaszary Galériában azonos címen rendezett tárlatról tájékoztat, amely 2021 augusztusától 2022. január elejéig volt látható. Témáját illetően valamelyest az alcímre támaszkodhatunk: Archaizálás és mágikus realizmus az 1960-70-es évek magyar művészetében. A mágikus realizmust általában a hatvanas, hetvenes évek latin-amerikai irodalmához, elsősorban is Gabriel Márquez, Julio Cortázar vagy Carlos Fuentes nevéhez kötjük, de mint azt a szerző esztétikai fejtegetéseiből megtudjuk, ennek látásmódja búvópatakként újra és újra felbukkan. Azonban ne gondoljunk jól körülhatárolt alkotói csoportra, karakterük inkább bizonyos elvi és stiláris jellemzők mentén ragadható meg. Az ún. Kádár-kort részben a hivatalos szocialista művészet, részben pedig az avantgárd jellemezte, de létezett egy köztes tér, amiben nem jelent meg sem az ideológiailag elkötelezett drámai pátosz, sem a direkten politizáló, nyugati trendekhez igazodó avantgárd szemlélet vagy a természetelvű realizmus. Az ide sorolható alkotók – Kondor Béla, Gross Arnold, Würtz Ádám, Berki Viola, Kass János, Gyulai Líviusz, Gácsi Mihály, Anna Margit, Engel Tevan István vagy Rékassy Csaba (de említhető Somogyi Győző, Szász Endre és Szabó Vladimir is) - a pártállam kulturális érdekköreitől távol teremtették meg egyéni álomvilágukat, mítoszok és mesék történeteiből szőtt alternatív idilli valóságukat.