Immár rutinos költőnek számít Lászki Erzsébet, akinek a jelen műve a negyedik verseskötete. Mondanivalója és ihletforrása, stílusa nem változott: a nyugdíjas óvónő nem csupán a maga életútját, sorstapasztalatait szövi soraiba, de az egész világról, sőt, a világmindenségről alkotott elgondolásait is megfogalmazza rímes, ritmusos darabjaiban. Lászki Erzsébet versei eleve fölhangoltak, olyanok, mint az ünnepi alkalmakra írt ódák, himnuszok: az embert, az emberi lét nagyszerűségét és ennek egyetemes keretét, a végtelen természeti világot ünnepli, vagy épp megverseli a karácsonyt, a csillagfényes éjszakát, a régi vásárok hangulatát, a jelent és a múltat, éspedig életkép-versek sokaságában. Vannak áttételesebb tartalmú, gondolati inspirációjú, absztraktabb darabjai is, amelyekben a lét nagy kérdéseire keres választ. Voltaképp bármilyen inspirációra, bármilyen hangon szól, mindig az értelmes és szép élet lehetőségét keresi és fedezi föl. Ugyanakkor, bár változatos témákat dolgoz föl, verselésének hangja, stílusa, formavilága meglehetősen egynemű: a folyton szárnyaló, himnikus hang, az ódai zengés szinte megkülönböztethetetlenné teszi verseit, a számos önismétlés és a motivika, az inspiráció változatlansága miatt költészetének helye egyelőre az ígéretes másodvonalban van. "www.kello.hu © minden jog fenntartva"